Ezzel a címmel új sorozatot indítunk, amelyben híres, olykor hírhedt női előadók zenei és énekes teljesítményét méltatjuk. Szigorúan csak pozitív oldalról járva körül a lemezeket, a köpködés nem a mi módszerünk, sőt úgy is mondhatnánk, mélytorok köszörüléssel, hogy, khm, meghagyjuk azt másnak. (Részlet a mire a jó az internet? című zsebkönyvből.) S amíg a matiné műsor tart, Hakapeszi Maki legújabb kalandjainak folytatásos sorozata, (a párhuzam egyértelmű: a finoman árnyalt erkölcsi tanulság levonása után, mindenki hazaviheti a maga lemezét) egynémely régiségre is ráirányítjuk a fénycsóvát. Lesz tehát sok Zsebtévé különkiadás, és célunkat nem feledve a szebbik nemről is ejtünk néhány keresetlen szót, nehogy már a nagyvilág azt higgye, a highend arcok amolyan kinyúlt pulóveres magukba forduló fajta, akik a kárókockás zoknihoz is sportcipőt hordanak, és szarvasbőr kesztyűben simogatják a ? hátsótrikesztáni 30 kalózpéldányban kiadott ? lemezeiket egy félreeső sarokban.

Szóval az egész ott kezdődött, hogy együtt élek egy nővel. Milyen meglepő, mi? És amikor zenét hallgatok, akkor azt ő is hallja. Sőt olykor fordítva van, ő hallgatja, én meg sunyítok. És miután elég sok helyre elviszem magammal, bár mostanában feltűnően unja, amikor szisztematikusan végtúrom a lemezboltok kínálatát, nehogy már valami elkerülje a figyelmem, annál nincs is rosszabb, meg egyébként is: félmunkát nem végzünk, gyakran megfogadom a tanácsait is. Egy jó adag szkepszis fejlődött ki benne a beidegződött, pavlovi módra kattanó reflexeimmel kapcsolatban (akarom ezt a lemezt, hangfalat, lemezjátszót, stb) s miután, ha igazán szabadjára engedném magam, már nem ennénk csak sült, margarinos cédét a lemezjátszóasztal előtt ülve, sok mindenben megfogadtam a tanácsát. Ezért írok most nőkről. Meg azért, mert megérdemlik.

Mindkét lemez 2007-es, kezdhetik a fanyalgást az igazán műértők. Ez igaz, de ott van ellenérvnek a tény: a lemezipar januárban pihen, pihegi az egész éves hajtást. Így időhiányban rögtön két korábbi cucc, mindkettőt érdemes közelebbről fülvégre venni, nálam az egyik már régóta pörög, volt idő tehát, hogy leülepedjen a vélemény. A másikat úgymond a Jézuska hozta ? igazi audiofül mindig talál valamit a fa alatt. Ha esetleg a család elfeledkezne a beszűkült ízlésű tagjáról, maga tesz róla, hogy kerüljön a fenyő alá lemez is.

Tehát akkor az első nekirugaszkodás.
Amy Whinehouse: Back to Black

A varrott karú szépséget, akit a borzas hajáról, a dekoltázsát övező kombinéról, az összetéveszthetetlen sminkjéről mindenki ismer. Vagy legalább egyszer hallotta már, hogy kijött az elvonóról, vagy épp akkor vitték be, de ez a zenéje szempontjából nem releváns, és itt most arról lesz szó. Szóval miután a média feltöltötte a rajongókat annyi pletykával Amyről, mint amennyi tudatmódosított ő maga szokott a torkán, vénáján ledönteni, szép lassan beérett az anyag és a Back to Black a soul/r?n?b kategória 2007-es titkos tippje lett. A lemezboltos haverom azt mondta róla, mikor kérdeztem, ki ez a csaj?, hogy ez olyan retro zene, tudod. Nem tudtam. S mivel nem tudtam hova tenni, rögtön megvettem az albumot. Ilyen még nincs otthon. Aztán lett is nagy csudálkozás. S bár nem borultam le Amy formás lábai elé, azért megéreztem a tuti tipp varázsát. Szorgalmasan játszottam is haveroknak, akik először fanyalogtak, hagyjam már ezt a kommersz szart, aztán meglátták a borítót és elkezdtek hümmögni. A további győzködésre nem volt szükség, meg nem is szoktam rá a direktmarketingre, mire felneszeltem/tünk a kereskedelmi rádiók már orrvérzésig nyomták a nyilván saját tapasztalatként barázdába énekelt Rehab című szösszenetet. A szomorkás hangulattal, hogyne mondjam melankóliával átitatott rövidke, 50 perces anyag azonban ennek ellenére működik. S bár nem forr olyan magas hőfokon, mint mondjuk egy Laura Veirs, vagy egy Kate Bush, sőt azt hiszem Amy az előbb említett nagyasszonyokhoz képest elég filléres cafka, de a koszos hangzás és a fájdalom őszinte. Amy az utcasarkok énekese, aki félig kábán, két pofon után hajszolja a nem-tudom-mit-fáj-neki-t, szóval keresi a biztosat, és közben a fekák meg húzzák a jó kis soul alapra. Be lehet vállalni. Sőt, ha nem figyelsz, Amy hamar megront a hangjával és máris a gatyádban matatsz. Egy ilyen mindenkinek belefér az életébe, aki férfi, mondom magamnak megnyugtatásként. De Amy nem Madonna, nem tudja azt a hűvös fensőbbségességet, amit Donna a maga 160 centijével művel. És zeneileg sem olyan perfect. De a hangja! Az viszi el itt, kérem, a balhét. És ezt nem kell halkan mondanom. Korrekt lemez a Back to Black, de lehet, hogy évek multán már nem fogunk rá emlékezni. Amy-ben viszont van még pár lemeznyi kurázsi, és ha vigyáz arra, hogy ne nyomja nagyon mélyre az ujját az orrába, akkor ezt még hallhatjuk is. Akár lemezen is.