[img_assist|nid=170|title=Bowie Mania|desc=|link=none|align=left|width=100|height=100]David Bowie tavaly volt hatvanéves, s ebből az alkalomból még idén is jó pár lemezmegjelenésre számíthatunk. Lesz nyilván remaster sorozat, jönnek majd ritkaságok, nyilván rengeteg tribute lemezt is piacra dobnak, újracsomagolják az életmű kiemelkedő darabjait, had gazdagodjanak a gyűjtemények. A zeneipart már rég ellepte a különlegességek utáni vágy, így nem elég, hogy ugyanabból a lemezből legalább háromféle kering a piacon, megfejelik ezt az azóta halhatatlanná nemesült dalok feldolgozói is saját verzióik és tisztelgésük hol jobban, hol rosszabbul sikerült darabjaival. Ennek a folyamatnak része a most tárgyalt lemez is - [b]Bowie Mania [/b] -, amelyet azért érdemes közelebbről megvizsgálni, mert a [b]Life Beyond Mars[/b]-nál lényegesen jobban sikerült. Míg az előző, Bowie klasszikusokat egy csokorba gyűjtő válogatás végeredménye felemásra sikerült, a francia kis kiadó által levezényelt projekt egészen kitűnő lett. Pedig mindkét lemezen hasonló megközelítéssel dolgoztak: szolgaian lekövették a dalokat, de a lendület, a jól ismert dalok nyers ereje a Mania esetében nem esett áldozatul, és a mégoly ismeretlen hangicsálók tehetségén sem kapott gellert. A [b]bbe[/b] anyaga ettől persze nem lett gyengébb, bőven a hallgathatósági küszöbön innen helyezkedik el, csupán az érdeklődés felkeltésére kevés. Olyan, mint a bootleg-ek legnagyobb része, meghallgatjuk, mert felismerjük az eredetit az idegen zenei csomagolásban, de aztán gyorsan el is felejtjük.

Semmit sem vártam ettől az újabb korongtól, ami ráadásul nem is idén, hanem tavaly jelent meg egy aprócska francia illetőségű kiadónál ([b]naive[/b]), de gondoltam tágítom egy kicsit az összefüggéseket és meghallgatom, hátha ki lehet belőle valamit hozni. A dalok válogatásakor szigorúan a legismertebbek közül szemelgettek számunkra 15-öt, ebben nem különbözik a bbe Revival-től. A címadásban viszont biztosra megy, nem úgy, mint a bbe, aki a rajongók szívét akarta megdobogtatni a kifordított dalcímmel. A Life beyond mars helyett a franciák a puritán Bowie mania címet adták a lemeznek. Borítóján giccshatáron mozgó grafikával hódít a narancs, ezüst és lila színeket merészen használó lemez. A franciául nem beszélők nem sok segítséget kapnak, de azért találunk egy rövid angol nyelvű összefoglalást a belső borítón, amelyből nagyjából körvonalazódik számunkra a projekt. Egy hölgynek tartozunk köszönettel, név szerint [b]Béatrice Ardisson[/b]-nak, aki elindította az egész felhajtást és „energiáit nem kímélve” összegyűjtötte az előadókat, rábírta őket a munkára majd végül kiadta a lemezt, amely már első hallgatásra is magasról veri a bbe halovány próbálkozását. Egyrészt ugye, a kísérletező kedvet félretéve, határozottan és értő kezekkel nyúlnak a dalokhoz, ahol kell, át is írják azokat, de ami sokkal fontosabb: minden erőlködés, mutatvány és izzadságszag nélkül abszolválnak egy teljesen belakott Bowie világot, azt az érzetet keltve a hallgatóban, hogy egy színházi darab betétdalait hallgatja. A hatást is valahogy lehetne leírni: színpadi eszközök nélkül drámai, mindezt úgy, hogy abszolút mai köntösbe csomagolva kapjuk meg a jól ismert rock dalokat. A vokális darabok egy részét élőben rögzítették 2001-ben, s utólag válogatták rá a korongra. A borító szövege nem árulja el, de feltehetően létezett egy koncert verzió is, vagy egy színházi darab, innen jöhetnek a live-ok. Miközben hallgattam a lemezt, próbáltam megbarátkozni a giccses booklettel, és próbáltam belelátni a Bowie korábbi lemezeinek stílusát, erre bíztatott a fülszöveget jegyző kritikus is. A narancs alapon Kishercegre emlékeztető grafikával ábrázolt Bowie marionett bábokként mozgatja az ezüsttel megrajzolt zenészeket, sehogy se tudta belopni magát a szívembe. Viszont legalább erősítette a sejtésemet, miszerint egy színházi előadás zenéjét adták ki lemezen.

Az előadók számomra teljesen ismeretlenek, soha nem hallottam róluk, de ez nem ment fel az alól, hogy fejet hajtsak a teljesítményük előtt. S itt lehet elmélkedni a bbe kiadványán egy kicsit, hogy az vajon miért sikerült ennyire vérszegényre, pedig nyilván több emberhez el fog jutni. A válasz nem tudom, de az biztos, hogy a Bowie mania tizenhat dala rendben van, sőt egyben van az egész lemez, kezdve a [b]Space Oddity[/b], [b]Emilie Simon [/b]előadásától egészen az utolsó, jelzetlen bónuszszám gyermekkórusának Space Oddity-éig. (Rajta az obligát és helyesen átfogalmazott kérdés: [i]Can you hear us, Major Tom?[/i]).

Ki nem állhatom az olyan kritikákat, ahol a recenzens ötlet, gondolat hiányában végigmegy a dalokon és mindről megállapítja a megállapítanivalót, többnyire az olyan toposzok mentén, hogy középtempós rockszám, vagy gyors döngölés. Kicsit bajban is vagyok emiatt, de most félreteszem magamban az érzelmeket, és azért is felsorolom a dalokat, hogy ezzel is kiemeljem az előadókat, megérdemlik, hiszen remek át/feldolgozásokat sikerült összehozniuk. Tehát akkor: a lemezt nyitó darab a már említett [b]Emilie Simon [/b]munkája, szépen felépített és remekül hangszerelt dal, amely képes megtartani az eredeti nóta emelkedettségét, s miután a bevezető első versszak után beindul a gépi dobalap, a dal meg sem áll az égig. A profi nyitány után [b]Paco Volume [/b]tolja fel a hangerőt és adja elő a [b]The Jean Genie[/b]-t csupasz vokál és egy Fender torzított basszus segítő erejével. [b]Jan Tiersen and the Divine Comedy[/b] már a világot jelentő deszkákat is megmássza, hogy a [b]Life on Mars [/b]dallamait tálalhassa nekünk egy férfi vokál és az elmaradhatatlan színpadi eszköztárak, miszerint széttart karok, nézőket delejező tekintet felhasználásával. Az űrből éteri dallamok szárnyán lebegünk át a Lázadó Ember himnuszáig ([b]Rebel, Rebel[/b]), amelyet [b]Medi & the Medicine Show [/b]adagol be napi háromszor étkezés előtt, után és közben, hogy aztán a furcsa nevű hölgyemény [b]Eugénie Alquezar [/b]és csapata, azaz a [b]Microsillon[/b] pörgős és lendületes world music tanulmánnyá gyúrja a Pat metheny-vel közösen írt [b]This is not America[/b]-t. Innen átváltunk a zúzós dalok mezsgyéjére, s első állomásunk neve rögtön mutatja a megváltozott táj arculatát: [b]Changes, Los Chicros [/b]értelmezése lehetne karcos és durva is, akárcsak egy öreg hanglemez, de a lepárolt tartalmat egy síró hammond orgona és egy dobozgitár segítségével állítja elő. Tiszta kémia. Megállíthatatlanul jönnek a rock and roll klasszikusok: [b]Ziggy Stardust, All The Young Dudes[/b], s ezeket a nehezebb darabokat is probléma és megcsuklás nélkül zenéli le a két előadó: a [b]The Gourds[/b], és a [b]The New Standards[/b]. Mindez egészen felemészti a hallgató ellenállását, és ekkora már töménytelen mennyiségben fogadja be a Bowie világ darabkáit, erre válaszként igazán telitalálat az [b]Ask the Dust: John I’m only dancing [/b]megoldása, amire még maga [b]Andy Warhol [/b]is önfeledten bólogatna hófehér parókájában, ha élne még és a magasvasút vonalán lakna valahol New Yorkban egy műteremlakásban. [b]Rhonda Harris [/b]is nagyon szerethette David „fehér herceg” Bowie-t, ha ennyire ihletet kapott a [b]China Girl [/b]discos lüktetésétől, hát igen, Levi’s farmerben az igazi bulizni. S rögtön itt jön jobbról vagy balról a divat, már magunk sem tudjuk, melyik irányból várjuk, annyira elandalodtunk a zenei kalandozásunk eme jól sikerült estjén. A [b]Botox[/b]ra hallgató, beszélő nevű csapat tisztességesen megdolgozta a slágert, s ha mást nem, annyit elért, hogy a bip-bip idegesítő refrén részletet lehagyta. [b]Cocosuma[/b]-ának jóval könnyebb dolga volt: a [b]Man who sold the world[/b]-öt nem nagyon lehet elrontani, s hát hiába féltünk: ez most sem sikerült. S aztán egy pillanat erejéig felsóhajthatunk: csend következik, a puritán [b]String Quartett: Dust to Dust[/b] másfél percéhez végre nem kell mondanunk semmit. A négy vonós mindent megtesz, hogy élőnek tűnjön, kár hogy végig kilóg a szintetizátor kábellába. A búcsúzás sem kevésbé könnyes, mint a kezdet: [b]Sacha Sieff & Manuel Armstrong: Heroes[/b] átirata az eredeti mellé helyezhető, és hát egyszer mindennek vége szakad: [b]Arno & the Beverly Jo Scott: Jean Baltazaaarr[/b]-ja emelkedet hangulatban zárja a lemezt. A bónusz track csak pár békés katarzis utáni perc múlva hat kellően: egy csapat gyerek könyörög [b]Major Tom[/b]nak, hogy hallgasson bele a mágikus fülhallgatójába, hiszen neki énekelnek ilyen meghatóan.

A keretbe illesztett tizenöt dal - egy ugye rejtett, bónusz szám, ami az utolsó trackbe ágyazva tudunk meghallgatni -, pontosan megmutatja, hol tart most Bowie művészete, mennyit érnek a dalai. Az újrahangszerelt slágerek a mai hangzással, ha teljesen nem is, de legalább megközelítik az eredeti dalok erejét és hatását. S bár mi ezt pontosan tudtuk, mielőtt még egyetlen perc is lefutott volna a lemezből, de újfent megállapíthatjuk, hogy a Bowie örökzöldek nem koptak el és nem öregedtek meg mégoly hosszú idő alatt sem. A kényszerpihenő most végetér, és a borító okozta sokkot legyűrve, szerezzük be a korongot, ha jót akarunk magunknak. Sokan temetik a lemezipart, már a véget vízionálva, én azt mondom, olyan nagy baj nem lehet, ha ilyen lemezhez hozzá tudunk jutni.