Szerdán, a MüPa-ban a Modern art Orchestra egy ősbemutatóval, a francia klarinétos művész, Louis Sclavis pedig egy élőben előadott filmzenével megnyitotta az idei MOL Budapest jazzfesztivált. A BMC szervezésében megrendezésre kerülő fesztivál országos viszonylatban is az egyik legnagyobb dzsembori, ahol többnyire jazz, de akár worldmusic, vagy mint éppen tegnap: alkalmazott zenei előadók is koncerteznek egészen öt napon át.

A tegnapi két koncert ugyan önálló produkció volt, de a tavalyihoz hasonló helyszín és a közönség emlékezete is adja magát, hogy összehasonlításokat tegyünk. Fekete Kovács Kornél által irányított Modern Art Orchestra az ún. crossover műfaj zászlaja alatt játszik, a többnyire fúvósokat tömörítő együttes előre megírt, hosszabb lélegzetű darabokat ad elő, amelyet olykor díszítenek jazzszólók, illetve az ellingtoni hagyomány is nyomott hagyott a kompozíciókon, gondolom a zenekar összeállításán is. A mostani két darab apropóját két fiatal tehetség „ihlette”, s ők voltak a kiemelt szólisták is (Bolla Gábor, Fenyvesi Márton). A kompozíciókat nincs miért boncolni, a megszokott stílustól nem nagyon tértek el, a témák rendben voltak, a megszólalás szintúgy, bár az első darab közepe táján a lassú tétel már majdnem utolérte Kenny G munkásságát és lehanyatlott a fejünk az álmosságtól, na meg a rémisztően geil, ezerszer felhasznált, ezért teljesen színtelenre koptatott harmóniától. A két szólista ifjú tisztességgel eljátszotta a darabot, de engem például kínos feszengésre késztetett a kiforratlan játékstílus és a tapasztalat hiánya, na meg a színpadi jelenlét, amely az első esetben igen félénk, a másikban pedig túllihegett volt. Attól senki sem lesz jobb szaxofonos, hogy a nagyok flegma és túl laza stílusát sikerült megtanulnia. Bolla Gáborban ráadásul messze nincs annyi szufla, mint amit a szervezők szerettek volna a torkunkon lenyomni. Azt egyébként sem értem, hogy miért kell egy fesztivál nyitányából diplomahangversenyt csinálni, ahol együtt izgulhatunk a fiatalok családjával azon, hogy vajon sikerül-e hiba nélkül eljátszani a szólókat. Az [i]ölelgetős[/i] részt már meg sem említem, mert én éreztem magam kellemetlenül a nézőtéren, hogy ugyan már, minek ezt?

A Dans la Nuit című francia némafilm élőben előadott koncertje az első pillanatokban úgy tűnt, hogy tartogat meglepetéseket, és bár a jazzt messze elkerüli, de legalább egy kortárs kamarazenei előadással gazdagabbak leszünk. Egészen az utolsó pillanatokig vártam, hogy történjen valami, de csak a filmben zajlottak az események, a zene végig ugyanazt a hangulatot árasztotta és végig ugyanazokat a témákat variálta. Ez önmagában nem is lett volna baj, hiszen minden attól függ, hogy mennyire sikerül hatásosra gyúrni a zenei matériát, de itt a lassú, már-már belassult részeknél akaratlanul is elálmosodtam/tunk, és a sűrű ásítások közepette nem éreztem azt az elemi borzongást, amit mondjuk tavaly Lukács Miklós zenekarával képes volt elérni. Emlékeim szerint ez az előadásforma már egyszer ellőtte a patronait, hiszen a Cinematic Orchestra, a Man with the Movie camera című lemezén ugyanezt a farbát rántotta elő valamikor 2003-környékén. A Cinematic a zenét meg is jelentette lemezen a Ninja Tune égisze alatt, s a tegnapi újrahallgatás is megerősített abban, hogy messze ötletesebb, kiforrottabb, mint ezek a halovány kék alapra felrakott szürkésfehér felhők, amit tegnap hallhattunk. A közönségnek legalább tetszett, ez vigasztalhatja azokat, akik végigunatkozták a másfél órát. Aztán, ha már itt tartunk, a filmről is egy pár mondat. Szeretjük azokat az alkotásokat, amelyek a furcsa témaválasztásukkal megelőzik a kort, amelyben születtek. Magyar fordításban Az éjszakában (Chalres Vanel, 1929) című fekete-fehér klasszikus is ezt tette, egy kicsit megbolygatva a női szerepek köré leülepedett társadalmi ítéletet és a kor sajátságos beidegződéseit. Illetve csak tette volna, ha az utolsó képkockákon, egy ügyes fordulattal az egészet le nem rombolják, és ellenkezőjére nem fordul a tündérmese, amelyben megnyugtató happy endként Csipkerózsika mégiscsak felébred, még csak nem is a váratlanul betoppanó herceg agyafúrt segítségével, hanem önmagától. A mérgezett almáról nem is beszélve. Mit szólna ehhez Freud? És hát a zene is ezt tükrözte, ennek a mesének nincs tétje és veszíteni sem lehet semmit. Hacsak nem azt a másfél órát, amit eltöltöttünk a koncertteremben, és a katarzist, amitől megfosztottak.

Nyilván nem lehet minden évben ugyanezt a színvonalat megütni, de a tavalyi szárnyaláshoz képest a tegnapi két koncert leginkább csak ráhangolt a soron következőkre, s merem remélni, hogy nem a felhígulás első jelei ezek. Félreértés ne essék, nagyon szeretem azt a fesztivált, eddig az összesen ott voltam és számtalan remek koncertélménnyel gazdagodtam, de a tegnapi mélyrepülés még nekem, az edzett partizánnak is sok volt. Mindesetre bizakodóan nézünk a jövőbe. Van még négy napunk, hogy kioldódjon belőlünk a csalódás keserédes egyvelege.