[img_assist|nid=185|title=|desc=|link=popup|align=left|width=64|height=100]A késő esti híradó utolsó perceiben érdekes információk hangzanak el. Na nem váltották le az összes zenei formátumot MP3-ra, és nem öntötte el a tenger Hollandiát, ahogy azt évekkel ezelőtt tudós időjósok megjövendölték, mégcsak egy újabb törzset sem fedeztek fel az őserdő mélyén, ennél azért kevésbé izgalmas dolog történt. Az extremitásra hajlamos zenerajongókra is gondolva, a merev tekintetű bemondónő megpróbálta tágítani az emberek zenei horizontját, és megpróbálta rávenni őket arra, hogy a szokványos benyomások tengerén hajózva egy-egy lagúnába is bemerészkedjenek. A közleményből azonban egy fontos hírmorzsa kimaradt: a csendesnek tűnő tó vízesésben végződik. Mivel mostanában kevésbé borzoltuk az idegeket a szokványostól eltérő zenék bemutatásával és hanyagoltuk a szub labelek éltetését is, belecsapok a lecsóba és tudtommal először itthon, rövid recenziót heggesztek a [b]Flying Lotus[/b] névre hallgató fiatalember kalandozásaiból. (Azt azért tudni kell, hogy a birtokomba kerülő lemezeket előzetesen egy elég komoly szűrőn engedem keresztül, s amelyik fennakad, arról nem írok semmit. Sőt gyakran arról sem, amelyik nem akad fenn, de ez más miatt van) A lemez lakonikusan a Los Angeles címet kapta, s ebben, a helymeghatározás mellett a projekt célkitűzése, valamint kontextusba helyezése is benne van. Aki nem ismeri a mondott város zenei örökségét, annak azért felsorolok pár koordinátát, hátha aztán sikeresebb lesz belső a GPS útmutatása. Kicsit messziről kell kezdeni, de megéri. Nos, a kilencvenes évek hajnalán, amikor az MTV (Music Television) még véleményformáló médiumnak számított, és a rémisztően unalmas nyolcvanas években teret hódító szinti hangzás végre kifulladni látszott, az addig csak megtűrt és lenézett műfajok felé fordult a figyelem. Ebben persze sok minden szerepet játszott, de nem elhanyagolható szempont volt az utcai stílus frissessége és a harmóniák, dallamok újszerű kezelése is. Azóta már korszakalkotó lemezek mentén kezdték el a stílusok bemutatását. S ebbe a grunge ugyanúgy beletartozott, mint a hip-hop. Az elsőre riasztó képi világgal és agresszióval telített videókból megismert, a sajátos dress code-jukkal hivalkodó fekete bőrű rímbemondók alapjai nagyon rendben voltak és a szubkultúra néhány év alatt masszív tömeggé nőtte ki magát, amelyre már a kiadók is felfigyeltek. (inkább a várható bevételre koncentráltak, de ez most mindegy) A hip-hopnak becézett stílus elég gyorsan az MTV fókuszába került, amelyet mi sem bizonyított jobban, mint az egyik legnézettebb sávban két órás műsort biztosítottak az új tehetségek bemutatására. (A szépreményű Yo! MTV raps című műsorról van szó) A zenei stílusok általában egy-egy producer zseni vagy egy-egy előadó körül sűrűsödnek, ez akkor sem volt másként, és a földrajzi elhelyezkedés erre csak rásegített. A keleti parti zenészek inkább az ütemközpontú, darabos ún. [b]raw[/b] hangzással kísérleteztek, míg a nyugati oldalon a kidolgozottabbnak ható, dallamosabb cuccok mentek. Mindkét oldal megkreálta a maga ideológiáját, amely azonban azonos gyökerekből táplálkozott. A keleti parti beatmakerek inkább a furcsa és zeneileg elfeledett örökségből mintáztak, míg nyugaton a funk és a James Brown öröksége volt a zenék kifogyhatatlan kincsesbányája. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak elég kreatívok, mert „mások zenéit használták fel”, egyetlen stílus sem az égből pottyant alá, hanem folyamatos kísérletezés eredménye, amelynek a hagyományból táplálkozik. Sokan szeretik azt hinni, hogy ez vagy az az ikonná merevedett alak találta ki mondjuk a drumandbasst, de el kell szomorítsam a rajongókat, hogy az Odüsszeiát sem egy ember írta. Már [b]Jimi Hendrix[/b] dobosa is leütötte a mai [b]drumandbass[/b] ritmust, csak akkor még nem így hívták. S ugyanígy tovább, a [b]Prodigy[/b] legismertebb számainak ritmusa ezer éve megjelent már [b]Eric B & Rakim[/b] lemezein, ők pedig egy régi funk klasszikustól vették, ha nem egyenesen [b]Lou Reed[/b]-től. A keleti oldal aztán jó nagyot szívott később, mert a zene világában a túlélést egyértelműen a slágerek jelentik, amellyel nem nagyon rendelkeztek. A nyugati oldal azonban kitermelte a [b]Dre[/b] által befutatott [b]Eminem[/b]et, aki szalonképes verziója volt a getto boynak, s mivel elég csinos arccal áldotta meg a sors, még filmes karriert is befuthatott. Ez, ugye a keletieknek nem sikerült, hiába volt [b]Wu Tang Clan[/b], a japán és a keleti elemekkel átszőtt, szétdarabolt ritmusokból építkező zenék hiába kreatívabbak, mint a szirupos [b]G Funk[/b], mégis ez utóbbi él tovább. S ennek nem kis jelentősége van arra, hogy ha a Zöld Pardonban megkérdezünk egy embert, szerinte mi a hip-hop, akkor a Fifty Cent választ kapjuk. Nos, tehát a nyugati oldalon, azaz Los Angelesben is egy jól körülhatárolt érdeklődési körből kerültek ki a legnagyobb előadók. Ma már elkoptak a neveik azoknak, akiket annak idején a kutya sem ismert (Lásd: Snoop Dogg), de a [b]Flying Lotus[/b] még ennél is messzebb megy. Tesz az egész hagyományra és pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit eddig mindenki csinált Los Angeles félárbócra eresztet zászlaja alatt. Ennél koszosabb hangzás azt hiszem nincs is, ami annak ellenére furcsa, hogy egyértelműen számítógéppel készült és nem analog technikával. Minták nem nagyon vannak, elektro annál több. Azt hiszem, ezt a stílust nem nagyon lehet hip-hopnak hívni, annyira messze esik az ortodox elemektől, ráadásul szöveg sincs benne, ének viszont három darabban is. Inkább minimál elemekből összerakott zenei montázsok ezek, amelyek annak ellenére, hogy végletesen el vannak csupaszítva, teljes élményt adnak. Mintha egy absztrakt preparált zongora szólna a felturbózott basszusok fölött. Az élmény sötét, de nincs benne mélység, emberünk semmit nem akar mondani, pusztán kísérletezik. Ha hibát is akarok benne keresni, találok. Nagyon steril, szinte teljesen gépi, nincs benne semmi emberi, ez már az iPOD generáció üzenete, a bitek közé kódolták a lényeget, az analog lemezjátszó azt nem játssza le. Hasonló gondolkodású fiatalokból álló bandájuk a Glitch Mob névre hallgat és rövidesen talán nálunk is fellépnek. Az Edit (ő egyébként férfiú) már egyet zúzott idén nyáron a Mokka Cukában, de mivel aznap szakadt az eső, nem voltam ott. Mindenféle alstílus beszüremkedését is meg szokták említeni még, de szerintem a grime egyedi eset és az angol munkásosztály válasza az amerikai hip-hopra. A dubstep pedig szintén messze esik Los Angelestől, így inkább az indie hip-hop oldalhajtásaira lehet még gyanakodni. A Californiai Stones Throw brigád és azon belül is MADLIB-OH NO testvérpáros alkotásai talán közelebb visznek a Repülő Lótuszhoz. De ez sem biztos, majd a következő lemezen kiderül. Utoljára egy szolgálati közlemény: a Warp kiadásában jelent meg a két fekete korong.