Az ilyen típusú cikkeknél műfajidegen, ha az elején lelövik a poént. Az olvasó túl hamar megtudja a végeredményt, és már klikkel is tovább. Ebből a megfontolásból folyamatosan kell adagolni az infót, növelni a feszültséget, hogy a cikk utolsó mondatában előjöjjek a farbával.

 

Na, ezennel mellőzöm a dramaturgia csavarokat és egyből megnyomom a turbo bost gombot: nagyon jó pick up a Goldring 2300. Ebben az árban valószínűleg nincs versenyben a többi PU-val, de ezt inkább nem feszegetem, mert itthon a vélemény nyilvánítást mindig keverik a tényközléssel, és igyekeznek elmosni a határokat is. Ráadásul mi amúgy sem zenét hallgatunk, csak azt a sok szart, amiből úgysem derül ki semmi. (Ez nem zene, ez ritmustalan recsegés – idézet egy pozitív hozzászólásból) De mi is volt a cél, azon kívül, hogy magamnak örömet szerezzek? Adva volt az alapállapot, amelyben megpróbáltam egy nem túl mély, de hiteles merítést végezni a hazai hifi piacon, lehet-e bérből/fizetésből hallgatható lemezjátszót venni. Jelentem: lehet, és még meg sem kell szakadni, illetve nem kell egyből agyig adósodni. Sőt, olyan nagyon még tapasztaltnak sem kell lenni. Odüsszeiám során egyébként a papírforma jött be, szinte minden közhelybe belefutottam, vagy belefuttattak. Alapnak egy egyszerű és olcsó sasszit választottam, a Rega ezer éve gyártott P3-asát, amely karral együtt már 100 ezer forint körül megvásárolható újonnan, van hazai forgalmazója, tehát nem kell feltétlenül az e-bayt masszírozni. A P3-at jelenleg az RB 350/351-el szerelik, amelyet érdemes lecserélni, ezt már korábban is említettük, a 250/251-es egy fokkal jobban sikerült konstrukció. Az antiskating állítás amúgy sem egy nagy dolog, ezért én azt javasolnám, hogy a kisebb szériát upgradeljük. Sokaknak, akik még csak most kezdenek az analoggal ismerkedni, hihetetlennek tűnik, de az ellensúly, ami ránézésre csak egy vasdarab, rengeteget javíthat a lemezjátszó karunk minőségén. Ebben is van választási lehetőségünk, szerintünk a Mitchell cég gyártja az egyik legjobb ellensúlyt, nem drága, az árát sokszorosan megéri, mellesleg, hogy minimalist barátom szavaival éljek: egy finommechanikai remekmű. Amikor ide elérünk, akkor már az alap rega kissé bizonytalan hangját lehagyjuk és a játéklemezjátszók is messze elmaradnak a kanyarban. Lásd a bitang olcsó, de elképesztően gyenge Pro-jecteket.

 

Az út itt elágazik. Haladhatunk a hifi zsargon által kitaposott, ámde hétköznapi látvánnyal kecsegtető úton, vagy elindulhatunk egy olyan ösvényen is, amit bokrok takarnak, de mögötte feltárulhat a táj valódi arca. Egyedül leszünk az erdőben, de nem magányosak, a táj és a látvány, az élő természet által adott élmény sokszorosan meghaladja a turistacsoportok zsezsegését. Szóval, innen még lehet feljebb lépni. És ez is furcsa elsőre, de a koronát a cuccra az AN ezüst belső kábel teszi fel, kiegészítve az IC-vel. Ettől a ponttól már egy nagyon szikár, lendületes hanggal ajándékoz meg a sima paraszt Rega, olyan áron, amiért egyben valószínűleg sokkal többet kellene kiköhögni. Biztonságképpen ún. „nagy analog rendszerek” tulajdonosaival is meghallgatattam a rendszert, nem fanyalogtak, inkább kérdeztek, és egy-egy alkalommal még ennél is komolyabb véleményekkel ajándékoztak meg. Igen, egy mezei RB250-es karral. Nem akarnék én fakszizni meg übertapasztalt mágust játszani, de szerényen felhívnám a figyelmet, hogy akinek mondjuk nem több ezres lemezgyűjteménye van (szerintem vagyunk így egy páran), és/vagy nem tud több százezres cd játszóra áldozni, valahol hallgassa meg ezt az összeállítást. Meglepetést fog okozni. Ugyanis a helyzet az, hogy a digitális front endek egy adott ár alatt nem nyújtanak többet, mint egy alap, de jól és ésszel összerakott analog lemezjátszó. Lehet, hogy egy kicsit több a részlet és fényesebb, de annyival döglöttebb is a hangzás. És nincs egyben, szétesik a jitter meg a többi digitális probléma miatt. De ami a legnagyobb baj: nem elég zenei, és hosszú távon fárasztó. Egyszerűen nincs verseny a két formátum között. Még az AN sem tud alternatívát felmutatni. Teljesen süketnek kell lenni ahhoz, hogy ne halljuk, hogy a rendesen beállított mezei TT1 (260-ért) sokszorosan többet nyújt, mint a középkategóriás AN cd játszók, vagy a futómű/dac kombók. Egyszerűen a cd játszók technikailag nem tudnak felnőni a problémához ebben az árkategóriában. Nem véletlen az analógos jelző a hangjukra használva. Olyan, mint, de nem az.

 

A végső hangképen aztán még csiszolhatunk, a pénztárcánknak megfelelően. Én a Goldring* hangszedők mellett tettem le a voksom, nem bántam meg. A 2300-as elérhető áron nagyon jó minőséget nyújt. Persze vehetünk bele Eroicát is meg 1042-őt, ez utóbbi majdnem annyiba fog kerülni, mint az egész sasszi, karostól. Vagy vehetünk bele MC-t és akkor már megint egy szinttel feljebb vagyunk. Ez már ízlés kérdése, ki-ki döntse el maga, mit favorizál. És most jöjjön a cikk élvezetesebb része.

 

Amikor a szokatlanul meleg júniusi délutánon fél hat körül odaértem a Hifi Boltba, a srácok már túlestek az első sokkon, miszerint a csajom pontosan tudta, miről beszélnek, sőt az egyik vásárlót, akinek szintén Regája van otthon, finoman meg is fedte, amiért nem hallja, hogy az RB351-es kar a rugós antiskating miatt zengeti a kart. A tűerőt már beállították, én a hangszedő csinos dobozát nézegettem, közben arról beszélgettünk, hogyan oldjam meg a VTA beállítást, mert elég sok 180 grammos lemezem van, és az adjuster, amit a Regához vettem, nem megy bele a karnak fúrt lyukba. Kicsit izgatott voltam, érthető módon, már kb fél éve várok arra, hogy annyi pénzem összegyűljön, hogy minden kiegészítő klappoljon, ki legyen fizetve és még PU-ra is maradjon. Eddig tartott. A Goldring már ránézésre is bitang volt, finoman kidolgozott, profi munkának tűnt, és annak ellenére, hogy a képeken bumszlinak néz ki, a régebbi szériákhoz képest sokkal pofásabb, modernebb, high-techebb. Még beszélgettünk egy kicsit, erről-arról, figyelmeztettek, hogy a pick-upnak még napokig kell futnia, hogy igazán elérje a szintjét, aztán összecsomagoltam a beállítólemezt, majd finoman visszahelyeztük a lemezjátszót a dobozába, közben rám villant a szeme az egyik eladónak, amikor az IC-t begyűrtem a sasszi alá: Azért ez mégis csak egy Note kábel, mondta halkan. Nyugi, feleltem, megvan az emberem, ha valami gáz lenne. Mire ő: nem akarom tudni, mennyiért húzták bele. Aztán hívtam egy taxit. Otthon a nagy kapkodásban elfelejtettem bedugni a phonóba az egyik kábelt, kicsit ráncoltam a homlokom, aztán feltettem egy lemezt, ami a kezem ügyébe esett. És ott maradtam meredten a két hangfal között. Lassan ránéztem a csajomra, aki ugyanolyan mereven visszanézett rám. Eladjuk a cd játszót? Ezt olvastam ki a tekintetéből. Ezek után nem sok választásom maradt, mint hajnalig fennmaradni és sorra húzogatni elő a lemezeket a polcról. Azóta is töprengve nézegetem a tornyokba rendezett cd lemezeimet, hogyan fogok ezek után megint digitális frond endet hallgatni, amikor nyilvánvaló, hogy a pénzemet ezentúl vinylekbe fogom ölni? Ez a kérdés végül is nyitva maradt, de legalább adott ötletet a folytatáshoz.