Kilenc hosszú éve készül. A lemezhez adott bónusz dvd-n található interjúkban Anderson és zenész társai hosszan fejtegetik, hogy az egész Homeland projekt egy pontján minden megdőlni látszott. Ennek több oka volt, egyrészt – ezt írja Anderson a lemez bookletjében is – , a Homeland egy része a hasonló nevű turné állomásain felvett anyagból, dalkezdeményekből, egy másik része az utazó stúdióban rögzítetett szkeccsekből, a harmadik pedig a végső formáláskor utólag felvett anyagokból állt össze. Az alkotók külön kiemelik, hogy milyen riasztó volt a stúdióban az egymillió felvett hangszínből kiválasztani a megfelelőt, a pont oda illőt. Én ezt magamnak úgy fordítottam le, hogy arról beszélnek, hogy a technikai apparátus egyre inkább gazdagodó tárháza mennyire nem segítette a munkájukat, mennyire nem adott ötletet, mennyire nem lendítette előre az alkotást. (Ezt maximálisan meg tudtam érteni) Ha nem lett volna Lou Reed, aki a lemez producere is egyben, nem is tudja, mihez kezdett volna, egyáltalán befejezi-e valaha – mondják ugyanott a zenészek Andersonról. Ebben az összefüggésből talán az a legfontosabb, hogy a lemez végre megszületett, és meg is jelent. A performansz művészből az Oh, Superman című avantgard „slágerrel” zenésszé váló Andersonnak ez a hatodik nagylemeze. A Homeland – az előző anyagokhoz képest – könnyedebb, szellősebben hangszerelt, lebegő hangképek, minimalista zörejek, egzotikus hangszerek kollázsa. Egy sokáig érlelt és végletekig lecsiszolt, letisztult lemez. A hangzásban egyértelműen ott van a lenyomat, az eddigi stúdió körülmények között rögzített lemezek klinikai hangzásával szemben egy spontánabb, természetesebb, ha úgy tetszik élettel telibb, analógosabb hangzás lett. Kérdés persze, hogy ez valóban így van-e, a lemezen hallható dalokon mennyire érződik, az egyszeri hallgató, aki valószínűleg mp3-ban fogja hallgatni őket, ebből mennyit érzékel. A hangzáson kívül egyéb lényegi változás is érezhető a már belakott zenei világon belül. Nagyon jellemző a hangsúlyos énekbeszéd háttérbe szorulása, amely a Homelanden érthetőség határán egyensúlyoz. Ennél nagyobb újdonság, hogy az eddigi sötétebb, zeneileg kevésbé dallamos hangzás, könnyen fogyasztható dallamosság felé nyitott. Azt nem mondom, hogy a Homeland nem értelmezhető a maga nemében avantgardnak, de a Brian Eno producerelte Bright Red és a 2001-es Life on a string mellett némileg felpuhult az eddigi elektronikával fűszerezett kollázstechnika, bár ez nem is azt jelenti, hogy a Homeland kerüli az elektronikus megoldásokat vagy a zörejeket, esetleg az elidegenítő efekteket, sokkal inkább azt, hogy átformálja azokat, és ezúttal élő hangszerekből csiholják ki őket. Mindez számomra azért furcsa, mert nyilván az eddigi lemezei felől közelítem meg a befogadását és ugye, mint mindenki, a saját prekoncepcióimat akarom igazolni. A Homeland még ezt is engedi. (Az mindenesetre tény, hogy a megjelenése óta szinte minden nap meghallgattam) Andersont eddig ahhoz az avantgard vonulathoz tartozott, akik merészen és bátran nyúltak az elektronikához, a torzítópedálhoz, ennek most láthatóan de leginkább hallhatóan vége, ennek ellenére a Homeland nem lóg ki Anderson eddigi munkásságából, leginkább csak egy elmozdulás valami más felé. Nem meglepő módon ez a más, maga a Homeland.

 

A neves New Yorki szcéna emblematikus alakjait (John Zorn, Antony Hegarty, Omar Hakim, Kieran Hebden) felvonultató lemez középpontjában ismét a jelenkori Amerika és annak állapota áll. Első hallásra is feltűnő, hogy cserélődtek a szövegekben a metafórák, a szimbólumok. Emellett profán kirohanások és szociológiai mellékzöngék utalnak a jelenkori valóságra. (Another day in America, Dark Time in Revolution) Ez persze a legkevésbé sem újdonság, az eddigi összes megszólalása kötődött az aktualitásokhoz, még a két lemezes koncert anyagon is találhatunk egy hosszú szöveges betétet a 9/11-ről. Ugyanakkor a Homeland, bár vállaltan célja, hogy a mai társadalomi jelenségekre reflektáljon, igyekszik távol maradni a koncept lemezek vonalas megközelítésétől, sikerrel kerüli ki azok buktatóit, ezzel mintegy kiszélesítve, kitágítva a saját mozgásterét. A dalok egyértelmű utalásian minduntalan átüt a személyesség. Ennél is érdekesebb, hogy a kritikai él soha nem kívülről, hanem belülről jön. Anderson nem egy nemlétező álláspontból szemléli az eseményeket, mint a legtöbb "felülemelkedett", valójában csak dühös és frusztrált kritikus, hanem az események részeseként. És ez nagyon nagy különbség, mert a megütött hangnem mélyen személyes és mélyen felelősségteljes lesz. Nem ellened, hanem érted haragszom - mondotta Ady. Anderson még csak nem is haragszik, egyszerűen leltároz, majd levonja a következtetéseit, de leginkább kérdéseket tesz fel, mint teszi ezt az Another day in America-ban, ahol a saját férfi alteregója, Fennway Bergamot bőrébe bújva, eltorzított hangon számol le az illúzióival egy új kor hajnalán.

 

Anderson zenei világa sohasem volt vidám, sokkal inkább „rezignáltan melankolikusnak” mondanám, ha különböző jellemzőket próbálgatnék rá. (Lou Reed utolsó lemezeihez képest kifejezetten vidámak) A hangnem sohasem komor, és nem válik antagonisztikussá. A Homeland valamin túl van. Olyan pozícióból beszél, ahonnan minden állítása érvényes. Láthatóan úgy szeretne megszólalni, hogy közben a beszélő tűnjön el. Én például abban sem vagyok biztos, hogy a Homeland-et lehet-e és kell-e zenei lemezként értelmezni. Andersonnak már évekkel ezelőtt sikerült egy olyan hangzó világot kialakítania, amely folyamatosan ingadozik a performansz és a zene között, olykor kifejezetten épít a dal hagyományára, a legtöbb darab dalként működik, a követező track viszont már szimpla zenés betétté transzponálódik. Ebben persze semmi új nincsen, a fontos az, hogy a kontextus végig megvan, végig egységes a lemez. A Homeland olyan elemekkel operál, amelyeket Anderson már évtizedek óta használ, és egyelőre nem nagyon kopnak, vagy legalábbis nekem nem úgy tűnik. Az mindenestre biztos, hogy én nem személy szerint nem nagyon tudok utána valami egészen különböző zenét feltenni.