Aki kicsit is benne van/volt a high-end világában, vagy csak bekukkantott oda, Hiroyasu Kondo nevével biztosan találkozott. Talán nem kell külön kiemelni, hogy a nevéhez többnyire szuperlatívuszok kötődtek, az is jellemző, hogy mindenki megemlíti, aki valaha hallott minőségi zenelejátszó berendezést. Ám Kondo neve nem csak a termékei minőségéhez tapad, hanem a forgalmazóikhoz is. Aki Kondo-val foglalkozik, az tud valamit. Ha emellé még felvesz néhány japán márkát az ismertebbek közül, mellettük az árlistán ott figyel a jelenlegi analóg lemezjátszó piac néhány igen csak jól csengő neve, úgy mint Schröder, úgy mint Funk, úgy mint Loricraft, úgy mint TW Acoustic, akkor ott biztosak lehetünk benne, hogy nem a "hogyan kössünk kompromisszumot elv" érvényesül. Hanem éppen ellenkezőleg. Persze, most megint csalok, én ezt már rég tudtam. És nem is ezért jöttünk, hanem vásárolni, meg a zenét hallgatni. Ez sem újdonság, elég sokat járunk egymáshoz, hol ide, hol oda, és néha veszek magamnak kábelt, ezt-azt, amikor telik rá (mert többnyire elmegy lemezekre). De azért nem mindegy, hogy valahol a jelenlegi legnagyobb alatti ZYX hangszedő van-e bekötve az új Schröder karba, egy huszonakárhány kilós TW acustic Raven futóművön, rohadtul körbebástyázva 47 Labokkal. Vagy nem. (Ide értendő minden egyéb alternatíva) És ez mondjuk előrevetíthetné a délután többi részét, vagy annak eszmei tartalmát, de mindezt most mellőzni fogom. Jó okom van rá. Remélhetőleg, a cikkből világosan kiderül, mi késztetett erre.

 

Az ismerkedés után alig pár szót hallottunk az új szerzeményekről, csak a legszükségesebbek, semmi hifis duma, csak az őszinte, kemény infó. Többnyire zenét hallgattunk, eléggé csapongva, folyton az idő rövidsége miatti pánikban. És hát volt minden, elég disznóölősre sikeredett, noha azért Bach és Vivaldi is befigyelt, és hát a Brötzmann familia különböző tagjainak nem éppen fülmelengető, véres, acsarkodó szólói közben csukott szemmel bólogatni, valljuk be, jó érzés. Én egyébként eléggé edzettnek tartom magam ezen a téren, de amikor az új Laurie Anderson (akkor, ott, az összefüggéseket is tekintetbe véve: nyálasan) megszólalt, lassan behunytam a szemem. Nyilván a többiek ezt nem vették észre, egyre a következő "véres vasárnapot*" várva, mert hogy sorra kerültek elő a legkevésbé sem hallgató barát, de eszement jó zenék, és mivel eléggé fel is voltunk spannolva (talán emiatt nem tudtam magam összeszedetten kifejezni), nem volt feltűnő, de egy pillanatra megállt velem az idő. (Transitori life - énekelte Anderson, és tényleg)

 

Na, jó, mondta ezek után Tamás (Kürthy), akkor dolgozzunk is egy kicsit. Cream, az első lemez (A borítón Eric Clapton felismerő verseny), öt féle verzióban. Komment: direkt csinálják ezt, hogy a dobot ilyen szarul veszik fel? Az énekhang valószínűtlenül elúszik valahová a térbe. Aztán a következő, ezen már énekhang egy fokkal jobb, de azért fanyalgunk. A harmadik: megjött a dob. Ekkor már én is résen voltam, tudtam, mi következik. Ez az eredeti, mondtam, és igazam volt, bár csak a sztereo verzió, s utána jött a mono. Ami egyszerűen feltolta az arcunkon a mosolyt, mint a hangmérnök a potenciómétert a keverőpulton. És ezt még párszor, egymás után, különböző előadókkal. Ha valakinek nem lett volna egyértelmű. Aztán vissza az eredetikhez, kicsit csapongva, de istenesen belecsúszva egy olyan minőségbe, amit nehéz szavakkal kifejezni. Na ennyit a technika fejlődéséről, mormolta Kürthy és már léptünk is tovább. Audiofil kontra eredeti, és még csak nem is Az Eredeti. Hát, kéne szólni a tesztelőknek, hogy azért legalább egyszer próbálják ki, csak azért, hogy tudjuk, mégis mit mondanának. Kürthy csak legyint. Nem mindegy? És igen, igaza van. A hifi kiscsoportba iratkozóknak szólok, hogy vannak olyanok, akik már elballagtak, sőt ki is léptek az Életbe. Ott ez nem szempont többé.

Teljesen természetes és normális, hogy nem akarjuk magunkat meggyőzni semmiről. Például nem titkoljuk, hogy számunkra is rejtély, miért jobbak a monok, mint a sztereók, de jobbak, ezt nem lehet eltagadni.

Továbbá: az ideológiai maszlag helyett a nyers zenék egy kissé más állapotba ringatják az embert, mint amikor a megéri-e a pénzét vagy sem, a recommended és best buy hifis bullshit által generált vakvágányokon bolyongunk. De ez is mellékmegjegyzés, mert hát a készülék(ek) által felvillantott élmény lenne a cél, a többi csak járulékos információ, semmit nem tudunk kezdeni vele. És hát eléggé katartikus egyedül maradni a zenével, még akkor is, ha abban a szobában többen vannak. Végül is, mintha erről lenne szó.

 

Azt azért a legtöbben tudják, ha megélték, hogy a hifinek önmagában az égvilágon semmi értelme nincs, unatkozó férfiemberek mulatják az időt, mert a villanyvasútból már kinőttek. Ha valaki látott volna minket, akkor, ott, kívülről, laikus szemlélőként - hogy megtiszteljem a hisztérikusan szkeptikus, technokrata közönséget is -, semmi különlegeset nem fedezett volna fel. Négy ember zenéről beszélget, egymástól el-elkapva a szót. Látszólag nyugodtan, holott leginkább ugrálni szeretnének a szoba közepén, röhögve, őrjöngve, annyira elképesztően pimaszul kraftos a zene, és több mint valószínű, hogy amikor feljátszották, maguk a zenészek is szarrá röhögték magukat**. Technikáról, és egyébről még csak szó sem esett, nekem sikerült valami olyasmit nagy kínnal kinyögnöm, hogy amikor legutoljára láttam a Shigaraki cd futóművet, mintha mattabb lett volna a felülete.

 

 

Nyilván az élménybeszámoló szubjektív műfaj. Mert az emberek sem egyformák. Sőt nagyon különbözőek, és aki kicsit is mélyebbre pillant, valószínűleg inkább különbözőséget fedezhet fel, és nem hasonlóságokat. Valamennyire a hifi is ilyen: az alkotók egy kicsit önmaguk mélyéből adnak valamit azzal, amilyen hangot szolgáltatnak a készülékeik. Ezek a holmik nem fedik el a mélységet, semmi mást nem tesznek, csak azt, ami nekünk európaiaknak kicsit még mindig szokatlan, de a japán kulturában több ezer éves hagyománya van: láthatóvá teszik a lényeget. A világ nem ilyen, vagy olyan, hanem sokféle: ezernyi szín és árnyalat véletlenszerű keveréke. Akár egy zen buddhista metszett: gyakran a lényeg a képen rajta sincs, a látvány csak egy ugródeszka, a kezdet, ami elindít a megértés felé. Ezekről a készülékekről nagyon nincs mit beszélni, mert a végletekig kiadják magukat. Ha megpróbálod körülírni, ugyanoda jutsz: a zenéről beszélsz. És mögöttük sem fejlesztés van, nem gyártósorok, hanem megszállottság. De nem ezt keressük mi mindannyian, akik a high-end világában bolyongunk, és nem szűnünk meg kutatni az egyedül üdvözítő megoldást? Én most nem csak annak örülök, hogy régi/új márkák jelentek meg a hazai piacon, mert ez csak egy vetülete a lényegnek, hanem annak, hogy nem kell többet a viszonyítási pontot belőni, itt van karnyújtásnyira. Kicsit most megint visszatért a hitem abban, hogy lesz még itthon újra valódi high-end kultúra, és nem csak szigetszerű, atomizált, ezernyi részérdek szabdalta szubkultúra. Mert, hogy nem a pénzen múlik, az biztos.