Eredetileg ugye azt terveztem, hogy az open baffle konstrukciót fogom lefuttatni, de az élet közbeszólt, és abból nem lett semmi. Aztán jöttek újabb fejlemények, mindig más irányt vett a DIY projekt, végül kiötlöttem, hogy egy olyan megoldást választok, amelyben a szakács is jóllakik, és a kecske élete is megmarad. Mert nem biztos ám, hogy a közönséget is az érdekli, ami engem. Ez az egyik legnagyobb hátránya az olyan oldalaknak, mint ez is itt, hogy a gyatra visszajelzés hiányában csak homályos elképzeléseink vannak arról, mit is olvasnak szívesen a látogatók. Az már más kérdés, hogy többnyire bejön, amit ajánlunk, és nagyjából egyezik a ki nem mondott, de tudott és respektált valósággal. Szóval, van nekem egy régi ismerősöm, aki elég régen és elég mélyen benne van a témában, minek szenvedjek én, ha a sarkon túl meg ott várnak a profik. Ráadásul elég komoly hírértéke van a dolognak, hogy a szélessávú hangszórók egyik ásza, a Lowther az ő forgalmazói tevékenységének köszönhetően kapható/rendelhető már Magyarországon is. Miért is nem írnám meg, milyen benyomást tettek rám a Lowtherek egy próbatölcsérben? A dolog pikantériáját az adja, hogy a fent említett hangsugárzó kapható szériatermékként, meg kapható önállóan is, így a DIY kísérletezők is kielégülnek, no meg a vastagpénztárcájú high-endben utazók is. Ráadásul mivel sorozatban gondolkodom, előre elárulom, hogy a következő részben még a Lowtherek világánál is messzebb merészkedve a Furuyama Audio Labs szögletes hangszóróját is meghallgatom, és jól megírom, milyen.

 

Külön kapóra jött az a tény is, hogy a DIY mozgalom felső osztályába járó delikvens által lettem megszólítva, és nem az olcsó kínai, hogy is mondjam, kompromisszum-megoldás sávban botorkáltam térdig, így hódolhattam a másik szenvedélyünknek, a zenehallgatásnak is. Talán az előző cikkekből kiderült, hogy nem rokonszenvezem a Fostex hangszórók hangzásvilágával, valahogy nekem túl prezenszesen, túl ridegen szólnak, soványka mélytartománnyal, nagy, de nem lendületes, hanem kiabáló dinamikával, ráadásul rock zenét kínszenvedés rajtuk hallgatni, az meg nálam a vizsga előtti beugró kérdés, hogy a gitárnyúzás megy-e. A Lowtherekre úgy tekintettem hallatlanban, hogy a Fostexek ígéretes hangzásvilágát kiegészítik azokkal az előnyökkel, amelyekben amazok nem jeleskednek. És így is lett. De nézzük, sorjában az eseményeket.

 

Vittem magammal koncert felvételt is, mint egy igazi hifista, Radiohead live, meg nálam volt az új Laurie Anderson is, és mivel legutóbb Sándor egy rémisztően gagyi csörömpölésre azt találta mondani, hogy ez bizony techno zene, elvittem Sabre némiképpen sötét, de elképesztően jó lemezét a Wandering Journalt is, miszerint real techno mjuzik. (Eredetileg persze a drum and bass skatulyába sulykolták, de szerintem keveredik benne a dubstepp meg a minimal, mindegy, elektronikus az a lényeg) Aztán volt nálam Tóth Evelin két féle formában is (Ektar meg a saját szólója), Glen Gould meg Leonard Bernstein, némi okos hiphop (Yvien Monk), vad és még vadabb jazz (Sex Mob, John Law Quartet), meg egy-két kakukktojás is. (Ceramic Dog, David Sylvian) Vinylt nem tudtunk hallgatni és a körülmények sem voltak fényesek, aki ismeri Sándor rendszerét, az tudja, hogy a legerősebb láncszem a csöves erősítő, meg az eredeti nyomású lemezek, a leggyengébb meg a szoba és próbatölcsér, mindezen összetevők mellett kellett megítélni, milyen is a hölgyemény hangja, elkapja-e a gatyámban a tökeimet, vagy sem. Gyakori tapasztalatom, hogy az igazi high-end kvalitásokat csak hosszú távon lehet megítélni, mert a valóban jó rendszerek annyi infót zúdítanak egyszerre az emberre, hogy csak kapkodja a fejét, és először nem tudja, hogy ez most jó-e vagy sem. Aztán olyan egy óra múlva kezdi észlelni, hogy egy szobában ül, zenét hallgat, meg azt, hogy otthon ez mennyivel másabb, szabad fordításban: mennyivel szarabb. Aki viszont már elég sok jó rendszert hallott életében, rögtön megérzi, ha valahol vér fog folyni és nem paradicsomlé. Hogy a basszusgitáros ezt direkt úgy játszotta fel, hogy letépje az ember fejét, nem a hangszóró, nem a felvétel torzít, hanem ez direkt ilyen. Hogy az eddig féltve szeretett és ismert lemezeinken valójában teljesen más zene van, mint amit eddig hallgattunk otthon, andalogva, pohár borral a kézben. Just a perfect day – dünnyögi Lou Reed. Persze egy lassú szám, mögötte meg ott jön a temetési menet. Általában itt szoktak megijedni a hifisták, akik azt hitték: ez egy békés hobbi, kábeleket dugdosunk, meg cédét demagnetizálunk.

 

Az egyik high-end shown a legnagyobb Merlin szobában volt egy ilyen élményem. Tom Waitset hallgattunk az Avantgardokon, az ismerősöm a dal felénél odahajolt hozzám: Én ezt nem bírom tovább - mondta, majd felállt és kiment. A folyosón megvárt. Amikor kérdeztem, mi baja, ezt felelte: először vagyok egy ilyen rendezvényen, és azt hiszem, most már értem miről van szó. Ez a szoba szólt a legjobban, de legközelebb akkor vagyok hajlandó bemenni, ha Négy évszak szól, és abból is a tavasz tétele. Majd ezek után végig egy másik szobában ült, ahol többnyire Stan Getzet meg Jobimot nyomattak, olykor meg Diana Krallt. Hazafelé megköszönte, hogy elvittem, és megesketett, hogy ha egyszer sok pénze lenne, akadályozzam meg minden módon, hogy ilyen cuccokat vegyen. Én nem akarok ezzel minden nap szembesülni. Azt hittem ott helyben vágom fel az ereim. Azóta is elvan a Nad 3020/olcsó hangfal kombinációval, és nem vágyik többre. Ez az igazi különbség a hifi és a high-end között. A hifiben minden szép és vidám, a high-endben pedig minden olyan, amilyen. Szembesít azzal is, amit nem biztos, hogy szívesen hallasz, nem biztos, hogy meg akarod ismerni.

 

A Lowtherek is ebbe az irányba viszik el az embert, csak nem érzelmileg, hanem felbontásban. A szélessávhoz képest is egy újabb ablakot nyitnak ki a zenére. Az részletező képessége a legnagyobb erénye, a dinamikai nüanszok pontos visszaadása mellett. Semmi színezettség nincs a hangjában, ebben hasonlít a Fostexekhez, bár ez inkább fordítva igaz, hiszen a Lowther már 1930-ban is gyártott, a Fostex-et pedig csak a '70-es években alapították. A méretéből adódóan (20 cm a hasznos membránfelület) 96 dB felett van, ideális társ kisteljesítményű csöves erősítőkhöz, de ezt már annyian leírták, hogy kár külön kiemelni. Az viszont fontos, hogy az árkategóriájához képest is sokat igényel, azaz ne az „egyszerű, de nagyszerű” megoldásokat részesítsük előnyben. Ellenben a gondoskodást meghálálja, és nem fog összeesni, ha sok zenei infót kap. Összefoglalva: ezek a hangszórók már a high-end éra termékei. Amennyiben valaki maga készítené el a dobozokat, előre szólok, hogy sokat kell majd vele foglalkoznia, és iszonyúan meg fog izzadni, mert sokkal több van bennük annál, mint amit kifelé mutatnak, és sajnos ez elsőre hallatszik, így az ember még egy év múlva is újra meg újra átépíti a dobozt, de még mindig lesz hova javulni. Az áruk rendben van, de aki sok rock vagy elektronikus zenét hallgat, annak még jobban körül kell néznie olyan konstrukció után, amelyben az erő a kellő (és kellően megfogott) mélytartománnyal párosul. Hangszeres zenére kiváló, leköti a figyelmet, de a fentebb említett szembesítést egyelőre megúsztam.