utopia

Felültem a divathullámra, miszerint Y az új X, de hirtelen ez ugrott be az új shellről. Szól, minden fasza, kivéve, hogy amikor szereltem is be a pickUpöt, mintha éreztem volna aprócska kottyanást a csapágyazásnál. De akkor nem érdekelt, az lebegett előttem, szólaljon már meg, megvan e az áhított szabadság. Meg, nem is kicsit és az RS Lab A1-hez képest jöttek új dolgok is, jó ez a kombó, aztán tegnap eljött a napja, hogy szerelőre ittam magam (20:27).

A franc gondolta volna... Történt, hogy a Prysmian drótból gyártott elosztóba nem fért be a médiabox tápja és a mellette, főleg telefontöltésre beüzemelt régi, gyári, sodrott rézhuzalosba dugtam. Nemigazán tetszett, de úgy voltam vele, ebben biztos ennyi van, meg amúgy is minden hideg, frissen bekapcsolt. Aztán csak kihúztam egy fölös dugaszt (a maszek elosztóból), benyomtam a helyére és "tyűűű...". 

A kérdés nehéz. Minden ellene szól, mint a digit master és a trehány , elnagyolt lemezgyártás, mégis van, hogy talán, talán, mintha...

A kérdést az vetette fel bennem, korábban már írtam erről a Doors albumról, amit születésnapra kaptam uncsitesótól és meglepően hallgatható volt, REprint (discogs alapján: RE ) létére. De nem elég,hogy reprint, hanem kapott egy digtális ReMastert is (RM). Szóval, ami elmondható rossz róla, az elmondható. Aztán, ha már létezik eredeti monó masterrel is, REprint (RE) verzióban, azt is megvettem. Aztán karácsonyi meglepetésként leesett egy 1972-es nyomat, Kürthy Tomi gyűjteményéből (sztereó). 

Mióta kivontam a forgalomból az RS Lab kart, mindig éreztem, hogy valami hiányzik. A projekt megy pár hónapja, de ez sok idő, mivel az azóta nevet váltott RS Lab, xart a fejemre és a kerülőút nem rövid, de itt van, megvan.

Mert bevallom, igaz, bő 15éve van egyenes karom (RS Lab A1) és már Viv Lab is, de sose értettem pontosan, mit magyaráznak az antiskatinggel.

Aki nem perfekt (én se, szoktam mondani: "tanították" :D ), bátran tegye rá a felíratot és ott ki lehet választani a fogaskerékkel, az automata fordítást magyarra.

Az igényes zenehallgatók tudni fogjàk, ha eddig nem tudták, hogy a monónak nincs tere, minden egy helyről szól. Én balga, most xarakodtam vagy 3-4 órát az azimuttal, hogy a monó Liszten a zongora holografikus legyen, ne szellemképes... (valsz a tűszár kicsit el van csavarodva, mert a PU megdöntve jobban szól)  

Félve mondom, a cover jobb lett...

Az 1995-ben készült Szemtől- szembe c filmben talákoztam vele. Elég hamar lecsaptak rá. Maga a feldolgozás (eredeti: Joy Division) 1994-re datálható és a Feeling so real maxi B oldalán húzodik meg, utolsó dalként. Abban az időben csak a címadó muzsika volt ismert. Sokáig lövésem se volt, mi van a film végén, amikor már deNiro megejtve az utolsó nagy balhét, jó útra akar térni, be is csajozik, de a menekülés balul sül el (mondjuk ez elég lekvár befejezés, de ómerrikában minidg a jók nyernek Európai verzióban akár vége lehetne egy menekülő autóval való kanyarban kicsúszással, az elegánsabb lenne, de ez van). Mindenesetre, ez a bekeményített feldolgozás istenesen üt. A film végén mindig annyit tudtam elmormogni: ez Joy Division, de mégse. Aztán egyszer rágugliztam és konstatáltam, hogy Moby, de most jutottam odáig, hogy megvegyem... Be tud ám égni mocskosul és ebben Mobynak van nagy szerepe. A Joy Division előadásában ezen teljesen átsiklottam, tudomást se vettem róla, hogy ott van a lemezen. Moby üt... De lehet, ehhez kellett a film is.

Tyű, de vártam ezt a lemezt... Rossz hírem van, ezer muzsikus nem fér be a szobába. Egy stadionban elférnek, de itthon nem megy. Egyelőre alacsony hangerőn melegítem a szubokat, de ez sanszos, hogy hangosabban se fog beférni... De nem rossz lemez... Song2... A kb 200 vokalistának 4-5m2 jut csak. Kicsit sűrűn vannak és akkor hol van a kb ennyi dobszerkó :)