Eminens módon végigültem a tavaszi jazzfesztet, szinte az összes koncertet, és mielőtt az emlékezetes pillanatokról készült összeállítást feltöltöttem volna, eszembe jutott, hogy a május elsejei, múltból kísértő majálisok szellemét tovább éltetve, a szabadság hídra is szerveztek egy dzsemborit, amiről lemaradtam, így nem teljes a kép a tavaszi jazzfelhozatalról, de azért reméljük, a lényeg itt van.

Meditatív dallamok

A hetet záró szerdai őrültségből a fesztiválszínházba csöppenve leginkább azt tűnt fel, hogy milyen kevesen vagyunk. Aztán kiderült, a közönség van, csak éppen még úton, még a dugóban araszol, várja a taxit, ami szintén késik. Az így felszabadult időben, a félhomályos koncertteremben üldögélve volt időm végiggondolni a Mirrorworld zenekar koncepcióját. Azt már ez elején kijelenthetjük, hogy nem jazzt játszanak, a különleges hangszerektől hemzsegő hangzás inkább world music, amelyben a zenei történéseket jazz-szerű szólók szakítják meg, de a végsőként megszólaló zene harmóniamenetei, és az általa felidézett, vagy pontosabban megidézett áthallások inkább a hangulatkeltés, mintsem az improvizáció felé tolják el a projektet. Ezért is volt egyértelmű, hogy az alapvetően trióhangzásból tovább kell nyitni a zenekarforma felé. Ennek ellenére maradtak darabok, amelyek csak ritmus és hegedő szekcióra épültek, a többi hangszer inkább csak kísért, kiegészítette az amúgy is színes hangzást. A gitár kikerült a képből, lett helyette még több ütős és cimbalom. Ennek a zenének az ereje a rengeteg idézet és stílus beépítésén, az azokra való reflektálásban, a zenei egységek közötti varratmentes átmenetben van. Az egyik percben egy arab vagy indiai motívum szólal meg, amire a jazzből ismerős, fokozással építkező percussion épül, vagy fordítva, a repetitív ritmusra rétegesen rakódnak a hangszerek és a harmóniák, de akad olyan darab is, ahol egy fődallam köré építkeznek a szólók, körkörösen, majd a lezárásban újra visszatér a dallam. A számok homogének, az elemek nem lógnak ki a többi közül, mintha egyetlen indiai rága lenne ez a zenefolyam, egységesen hömpölyögve, hol felgyorsul, hol pedig lelassul. A hangszeres teljesítményekben nem érdemes belemenni, mindenki vérpofi volt, mégha a közönségnek ez nem is tűnt fel, és csak a kötelező, gyilkos percussion szólóba tapsolt bele, annak is csak a végébe, mikor már tényleg mindenkinek leesett, mi történik, és félni lehetett, hogy Horváth Kornél véglegesen szétveri a hangszerét. A felelgetős, szerintem jobban fölépített és kidolgozott duóba, ahol Dés Andris felváltva ütött mindent, ami a keze ügyébe került, és a zenészek egymást hergelték, nekem kellett volna beleordítanom, de a fáradtságtól indiszponált voltam, meg amúgy sem az a koncert volt, ahol ilyet megtesz a zeneőrült halandó.

Összességében jó koncert volt, különösen a lassú pillanatok hatottak, a sajátos hangulat ott érvényesült a leginkább. S amíg mindenkit megtévesztve csukott szemmel elandalodtam, mellettem egy tizenéves forma kislány látványosan unta magát, egészen addig, amíg a késve érkező és kiéhezett apuka ki nem küldte. Na igen, első a nyugodt élvezet.

Ne lőj a zongoristára! McCoy Tyner a MUPA-ban.

Legendát látni mindig érdekes. Az utcán is megfordulunk utánuk, a személyiségük egyéválik a teljesítményükkel, mi már csak a teljesítményt vagyunk képesek felfogni, a személyiségük nem érdekes többé. Pedig McCoy Tyner egy kedves öregúr volt. A sajnálat és a szánalom keveredett bennem, amikor a koncert elején becsoszogott a színpadra. A koncert után fáradtságra hivatkozva csak egy lemezt dedikált mindenkinek. S amíg a legendára fogékony türelmes koncertlátogatók villogtatták a fényképezőgépeket és a mobiljukkal készítettek felvételt a kedves öregúrról, én is beálltam a sorba, hogy egy mondatban kifejezzem a munkássága iránti tiszteletemet. S mivel nem készültem a dedikálásra, meg amúgy sem gerjedek a relikviákra, de véletlenül az előtérben kóvályogva feltűnt, hogy a lemezstandon bagóért kínálnak régi, már alig beszerezhető lemezeket, s ennek a remek ajánlatnak azért nem tudtam ellenállni, beálltam én is a sorba. It was great – suttogtam halkan magam elé és az orra elé toltam a kinyitott bookletet, mire Tyner a dedikálás közben viccesen megjegyezte, mikor a belső borítón a saját, pár évvel ezelőtt készült fotóját meglátta, hogy: Oh, God who is the young boy in this picture? És tényleg a koncert közben is erre gondoltam, hogy mennyire megöregedett. A zongora egy picit a háttérbe szorult. De mi van akkor, ha mi tulajdonképpen ezért jöttünk el, hogy a zongorát vagy a zongoristát hallgassuk? Aztán látva az ovációt, rájöttem, semmi. Tyner megöregedett, csoda, hogy el tudott jönni erre a koncertkörútra. Mi pedig, akik a zenéjét szeretjük, megnézhettük élőben. De ha élményt akarok, feltehetően a lemezeit fogom faggatni továbbra is. A kísérőzenekar kitett magáért, a ritmusszekció azért egy kicsit fáradt volt, lapos és ötlettelen szólók követték egymást, talán a bőgős volt olykor jó, de furcsállottam, hogy amíg valaki szólózott, a többiek mindent abbahagytak, maguk elé bámulva várták a jelet, mikor újra beléphetnek. A szaxofon viszont szárnyalt, de azért a Yoshi’s-ban rögzített nyolc szám ennél sokkal ütősebb volt. A lemezen hallható darabokhoz tartották magukat, ahogy azt sejteni lehetett, a sorrend az elején stimmelt, aztán fellazult, Tyner játszott egy darabot egyedül is, és persze mindenki örült, amikor a ráadásban megkaptuk a finoman szvingelő, feszes és pergős Manalyuca, de ez már tényleg csak egy ráadás volt, fegyelmezett, de lapos, a zenészek közben az ajtó felé tekingettek. A hangulat viszont rendben volt, a közönség simán vette a lapot, annak ellenére, hogy az átlagéletkor inkább a negyven felé billent. Ők tényleg a legendát jöttek látni, és nem a termet akarták szétszedni. Tynerből kiáramló múlt, az általa bejárt út és a zenével együtt töltött idő elvitte az estet. Az a tudat, hogy minden idők legnagyobb szaxofonosával együtt nyomta valamikor negyven évvel ezelőtt, elég volt megtölteni a Bartók Béla Nemzeti hangversenytermet mágikus csillámporral, és a füstös jazzklubb hangulat most valahogy létrejött, pedig a MUPA hatalmas koncertterme nem éppen az 51. utcai százfős bárokra hasonlít. Egyetlen bánatom, hogy a dobost és a bőgőst a management leszavazta az európai koncert kőrúton. S nem is azért sírok, hogy Jeff „Tain” Watts-al a pergők mögött pont három legenda lett volna egy színpadon, hanem a bőgősért fáj a szívem. Christian McBride már régen az egyik legjobb basszer a tengerentúlon, ritmusa és stílusának húzása külön színfolt lett volna a quartettben.

Még aznap este meghallgattam a lemezt, közben a borítón nézegettem a „young guy” fotóit, és helyreállt bennem a béke. Milyen kár, hogy Coltrane-t már csak lemezről hallgathatom.