A high-end megfoghatatlan, nincs benne semmi földhözragadt. Akik művelik, azok is furapókok, furamadarak. A reneszánsz módon születő, lassan építkező és ezerszer újrakezdett, majd éveken át folytatott tevékenységnek, amíg egy mű vagy egy készülék megszületik, nincs értéke. A XXI. századi munka szinonimája a futószalag fölött dolgozó, automatika által vezérlet robotkar, ahogyan másodpercenként tucatnyi chip-et éget az alaplapokba. Az ember kétségbeesetten hiányzik a digitális világból, igaz, nem is nagyon van rá szükség. Az adatok, az egyre csak termelődő terrabájtok, a mindent keresztül kasul behálózó fénykábelek között csak egy újabb fölösleges elem lenne, aki legfeljebb a nagyobb és áttekinthetőbb folyamatokat képes elindítani vagy megállítani, vezérelni már nem, mint ahogy a sokat használt műszó eredeti értelme lenne. A végfelhasználó pedig elégedett fejbólintásokkal kíséri, hogy a formátumháborúnak köszönhetően mind jobb és jobb minőségben, ezzel együtt mind olcsóbban jut hozzá az adathoz: hanghoz, betűhöz, képhez. Állok a high-end show-n, az egyik szobában három huszonévesforma fiatalember mellett. A srácokon feszes farmer, tornacipő, levágott ujjú póló, a hajuk a szemükbe lóg. Láthatóan az MTV-ben látott rocksztárok dress kódját követik, zeneileg mindenevőnek tűnnek. Miközben nézegetem a kézműves módon megépített, csavart és patentet nem tartalmazó csöves erősítőt (3 W-ot képes leadni átlagos terhelés mellett és kb 500 W-ot fogyaszt. Ilyen értelemben, azt hiszem az „erősítő” szó inkább csak témamegjelölés) a fiúk arról beszélgetnek, idézem: ezeket a szarokat már csak a marketing tarja életben, amúgy eladhatatlanok. Az iPodomban egy chip van és 50 grammot nyom. Ez meg tizennyolc kiló és öregednek benne a csövek. Nem kérdeztem meg tőlük, hogy amúgy a produkció, amelyet a lánc nyújtott tetszett-e. Pedig nagyon szorította a torkomat az a néhány szó. Aztán kimentünk, jött a következő szoba, hatalmas hangfalakból bömbölt a kilencedik szimfónia, egy szupersík plazmán nyomon követhettük, ahogyan a hegedűsökön végig svenkelt a kamera. Az üstdobok megremegtették a padlót, a srácok egy darabig nézelődtek, aztán menekülőre fogták a dolgot. Kint a büfében megint összefutottam velük, kóláztak, én egy pohár bort kortyolgattam. Még ott is az járt a fejemben, hogy valójában ők a show megcélzott közönsége, én csak egy idetévedt idegen vagyok, aki néhány dologról feltehetően többet tud, mint ők, de ez csak annak köszönhető, hogy korábban születtem és nem annak, hogy tájékozottabb lennék. Abból, amiről a szobák többségében szó volt, keveset értettem, pedig már legalább tíz éve foglalkozom ezzel a hobbival. Elhaladt a fejem fölött a fejlődés és nem akartam követni. Azt, hogy mp3 még én is értem, azt, hogy digitális mintavételezés szintén, de azt, hogy dts kódolás már nem. Alapvető, alkati lustaság ez. Egyszerűen nem akartam megérteni, mert nem érdekelt. Eretnek módon nem merültem bele a legújabb fejlesztésekbe, még akkor sem, ha tudtam, ezzel hátrányba kerülök. Másról van szó. (Én legalábbis másról beszélek.) A digitális világról van szó, ami körülvesz bennünket. Az idegenségről van szó, ami a zenébe költözött.

A legtöbb szobában már nem volt analóg forrás, majd mindenütt cédé és azok klónjain prezentáltak demókat, amelyek végtelenül kihegyezett felvételeken keresztül mutattak be valamit, amitől többnyire döbbent csend lett a szobákban, senki nem szólt egy árva szót sem. Azt nem tudom, hogy ennek mi volt az oka, a megdöbbenés vagy az érdektelenség. Igazából én sem tudtam mit mondani. Talán azt, hogy a fejlesztők nagyon értenek ahhoz, amit itt most prezentáltak. Tényleg, le a kalappal. De sajnos csapnivalóan rossz volt a hangminőség. Nemcsak azért, mert elterelte a figyelmemet a zenéről a sok csimm-bumm, hanem mert fogyasztóvá varázsoltak percek alatt és nem a befogadást segítették, mondjuk azzal, hogy a készülék kiáll a jel útjából, és hagyja a hangokat is érvényesülni. Aki járt márt Nyugat Európában ilyen vagy ehhez hasonló show-n, az pontosan tudja, hogy az idehaza megszokott kérdés áradat és kíváncsi érdeklődés ott egyáltalán nincs és nem is jellemző. Az embereknek van pénze megvenni a milliósholmikat és nem akarják otthon, házi körülmények között reprodukálni tizedannyiért mint sok hazai konstruktőr teszi, aki gyakorlatilag a márkás holmik trükkjeit próbálja kisebb-nagyobb sikerrel másolni (tisztelet a kivételnek). A demószolga udvariasan félreállt; ha beszélni kellett, technikai adatokat sorolt fel, meg a szaksajtó jellemzését, kiemelve, hogy ez egyáltalán nem az ő véleménye. Ha kérdeztem, hogy akkor mi lenne az ő értékelésük, röviden annyit feleltek, szerintük kielégítően szól. Például ebben is különbözünk a többiektől, kint nincs tukmálás, nincs direkt marketing, vagy szimpátia alapú meggyőzés, a tények diktálnak, ki, mit és mennyit vásárol. A kereskedő gyakran csak importőr, aki a kereslet arányában vesz fel a termékei közé egy-egy márkát és nem fordítva.

Zene alig szólt. Többnyire ott, ahol lemezjátszó volt és pár bakelit korong. Néha lehetett üldögélni is, belemerülni a zenébe, akinek ez is igénye egy kiállításon. Alapvető tévedést oszlathatok el azzal, hogy a kiállítástól megfosztom a kulturális program minősítést. Mert hiszen az eredendő cél nem a látogatók kiszolgálása, hanem a szakma prezentációja, az újdonságok felvonultatása, és az, hogy a cégek bepillantsanak a másik marketing világába is. Bár olykor zavaró volt, hogy folyamatosan jöttek-mentek a látogatók, de azért sikerült füllel is levéleményezni egy-egy rendszert. A legjobbak azok voltak, ahol nem hallottál semmi különlegeset, de valahogy nem akaródzott felállni a székből, otthagyni egy-egy tételt a közepénél. Érdekes, hogy a kiállításokon már alig-alig szól komolyzene. A nagy dinamika különbségek miatt nehéz a hangerőt beállítani, ezért inkább jazz vagy akusztikus pop lemezek szólnak. Azok egységesen és jól jellemezhetőek, bár többnyire nem elég színesek és nélkülözik az igazi érzelmi gazdagságot.

Prospektust sehol sem láttam. Az öltönyös úriemberekről nem lehetett eldönteni, hogy kereskedelmi képviselők, cégtulajdonosok, vagy a szálloda eltévedt lakói, key account menedzserek a harmadik negyedik szintről, vagy családapák, akik jó minőségben akarják hallgatni kedvenc lemezeiket, és még nincs a nappaliban semmilyen vas, amelyen megszólalna a balalajka Hacsaturján szimfóniájában.

Az első, amit észreveszel az árcímke, az árcédula. Egy-egy rendszer ára valamivel több volt egymillió forintnál. Luxushobbi. Ebből a pénzből, pont 12 darab iPod-ot lehetne venni. A legújabb típust, azon már filmet is lehet nézni, hála Istennek. Ennél mélyebbre nem is érdemes elmerülni. Minek is? Ez az egész csak parasztvakítás. A zene nem itt van. A zene bennem van, ott mélyen. Még nem tudtam igazán kihozni, még nem tudtam igazán átélni. De majd egyszer sikerülni fog. A high-end a legalkalmasabb valami, ami automatikusan kihozza az emberekből az énvédő mechanizmusokat. Egész érvrendszerek épülnek fel a tiltakozásra, a „csak nehogy meg kelljen ismernem” bombabiztos és sikeres meggyőződésére. Hiszen, ha ismeretlen számomra valami, hogyan tudnám befogadni, hogyan tudnám elfogadni? S mint a legtöbb előítélet, itt is érzelmi energiával állunk szemben, nem pedig intellektuális állításokkal. Abban mindenki egyetért, hogy a high-end (márka nélküliségében, elvont absztrakt fogalmában) maga a „jól szól” kijelentéssel egyenértékű. Abban már kevesebben, hogy erre érdemes lenne áldozni.

Az mp3-at a méret miatt hozták létre. Minél kevesebb helyet foglaljon az akkor még szűk keresztmetszettnek számító merevlemezeken. A legkönnyebb út a tömörítés volt, ami azt jelentette, hogy a felvételeket alul-felül a magas, illetve extrém alacsony frekvenciákat megvágták, így kényelmesen belefértek a kívánt méretbe. Az internetes zenelejátszó szerverek megkönnyítették a dolgát az eladásoknak, nem kellett fizikailag elmenni a boltba, ahol a cédébe bele lehetett hallgatni. Aztán rájöttek, hogy a nagy többséget sokkal jobban érdekli, hogy gyorsan (akár ingyen) meg tudja szerezni a kívánt zenéket, elég volt egy weboldalra feltölteni, e-mailben átküldeni, stb. Ahhoz képest elég sok idő eltelt, míg a lemezipar feléledt és meglátta a lehetőséget az mp3-ban mint file formátumban.

Elkerülhetetlen volt a szokásos elektronikai fogyasztási cikkek mézesmadzagszerű marketingje: az egyre tökéletesedő, egyre szebb technikai paramétereket felvonultató, valójában üres és semmitmondó számháború. S ezzel elkezdődött az mp3 „fejlesztése” is, ami tulajdonképpen annyit jelentett, hogy a frekvencia szélességet megnövelték, így elérték egy jobb kazettás magnó szintjét, digitálisan észlelhető zaj nélkül. Mintegy felturbózták az eredetileg eléggé lebutított verziót. És végül a hordozható zenelejátszók kapacitásának bővítésével – az informatikai „előrehaladásával” egyidőben – megértek a cd minőség, azaz a waw kiterjesztésre is, ami egyben azt jelenti, hogy sikerült hosszas és szívós munkával előállítani egy discmant. Igen, persze, ide lehet még csatolni a felhasználóbarát funkciót is, nem kell magammal vinni a hallgatnivaló cd-ket, stb. Ugyanakkor otthon fel kell rá töltenem, ami ugye majdnem ugyanolyan macera, mint helyet szorítani a táskámban három lemeznek. A folyamat tehát a következő: megveszem (vagy letöltöm) a lemezt, feltöltöm a gépemre, majd áttöltöm a lejátszómra. Az információ összesen három helyen tárolódik, háromszor cserélődik. Egy analóg rendszerbe préselt hangot a rögzítéstől a hangsugárzóig egyetlen jel, a hangszedőről érkező gyengeáram vezérel, beleértve a rendszer összes elemét. Ezt a digitális technika sohasem fogja tudni felülmúlni. Azóta persze mindez megszokottá vált, sőt felhasználóbaráttá. Elég leülnünk a laptopunk elé, az internetkapcsolat segítségével, némi hitelkártya keret birtokában máris barangolhatunk zenék ezrei között. Nem beszélve a minőségről, amelyet a számítógép merevlemezek kapacitásbővülésének köszönhetően kifejezetten pc zenehallgatásra fejlesztenek ki. Nem hinném, hogy ez ellen bárkinek lenne kifogása. Az igazi minőség persze más dolog. Mi a jobb? A mezőn nyáron heverészni, vagy mindezt otthonról, webkamerán végignézni?

Az emberiség a bonyolultság felé halad. Az egyszerűnek tűnő folyamatokat részeire bont, és újból összerak, az egyes fázisok közé újabbakat illeszt, visszacsatol és szűr, kiegészít, hibajavít és feltuningol, frekvenciát szélesít, jittert, zajt és zörejeket szűr. Az újra előállított adatot az eredeteihez méri, majd lemásolja ismét. Aztán elölről kezdődik az egész folyamat: hibajavít, szűr, újra frekvenciát szélesít, korrigál, jitter mentesít, és ez így megy egészen addig, ameddig szükségünk van az adatra. Ez a kettesek és nullák útja. Az analóg eszköz, akár a pattintott kőszerszám, egyfunkciós, egyvalamire jó csupán, arra viszont tökéletesen és hibátlanul. A titkát ellenben nem lehet kilesni. Mint a művészetben, elemezzed bár újra és újra, egy kép akkor is több lesz, mint a foltok összessége.