[justify]Még a koncert előtt, az előcsarnokban nézegettem a paravánokon kiállított álom-rajzokat, mintha ez már az est bevezetője lenne. Fejetlen, táncoló mókusok, elnéptelenedett, víz alá került város, sötét tónusú jelenetek mindenütt, csupa apokaliptikus kép. Néhány magyarázó mondat próbál kulcsot adni a rajzokhoz. Mindenki álmodott már ilyeneket, ezért az első pillanatra semmi újdonság: a lélek és a tudatalatti munkája. Aztán a megfejtés erejével hat a mondat - idegen hotelszobákban készült szorongásos álmok és nyugtalan éjszakák termékeit látom. A Homeland is ilyen idegen, holott itt élünk a mindennapjaiban.[/justify]

[justify]Azonfelül, hogy a számos, ám szűkszavú katalógusból nem sikerült kihámoznom, hogy az est az új lemez beharangozó turnéja vagy az interjúban (http://www2.quart.hu/cikk.php?id=1298) felvillantott önálló projekt teljes estét betöltő előadása lesz-e, még abban is bizonytalan voltam, hogy vajon a régi dalok megszólalnak-e beékelve az újakba, vagy fordítva. Csalódnom kellet, mert igaz ugyan, hogy az utolsó, ráadásként megszólaló dalt - Let X=X/ - már nagyon vártam, de ne rohanjunk ennyire előre. Az eddigi jelentésekből kilépve egy teljesen új, a régebbi munkáihoz szervesen, több ponton kapcsolódó előadást hallhattunk. A Homeland-ban a korábbi dalok és zenei projektjeiből ismert metafórikus jelentéseket többségükben nyilvánvaló és egyértelmű utalások váltották fel. Anderson már a performanszaiban is a társadalmi jelenségekből indult ki, azokat állította a középpontba, hogy a reflexió erejével általános érvényű, mégis egyéni ízű víziókba vetítse le. Nem volt tehát ismeretlen a rengeteg közéleti kiszólás, a mi amerikaiak vissza-visszatérő toposza, de valahogy mégsem tudtam maradéktalanul befogadni, messze vagyunk mi az államoktól, még akkor is, ha a bőrünkön érezzük az a hatását, és valahogy mindig úgy érzem, hogy a politika nem való a művészetbe. Egyszerűen túl direkt ahhoz, hogy több jelentéssel bírjon. Ahhoz pedig túl sok, hogy a megállapításokat példaként illusztrálja. Mindamellett az indusztriális színházi zene, a cselló, na meg az elmaradhatatlan hegedű által keltett hangszőnyegek feletti borongós, katasztrófákkal és metaforákkal telített szövegvilág teljes élménnyel ajándékozta meg a résztvevőket. Az egzisztenciális válság, a kiforgatott világ apokaliptikus víziói hideglelős borzongással juttatták eszünkbe, amit mindennap megpróbálunk elfelejteni: a "valami régóta nincs rendben" tapasztalatát. Laurie Anderson nem önmagát igazolja, az eseményekből vezet le mindent. A Life on a string-ről és Bright Red-ről megismert bábu lét velejáróit, és a szülőföldről alkotott víziót is. A Homeland a csapda helyzet felismerését, elkerülhetetlen bekövetkeztét hozta el.

Úgy érzem, hogy ha egy szóval kellene jellemezni, vagy egy szóra kellene felfűzni a Homeland vezérfonala a perfect szó lehetne - a jelentések ironikus oldalát is ideértve. Az emlékezés teremtő erejének segítségével indul az est, az emlékezéssel leszünk képesek megragadni a múló időt, a mozgó testek utolsó menedékét: önmagunkat. Aztán végig hajózunk a környezeten, ahol leginkább a háború és önfelszámolás az úr, vagy a szakértők világa, ahol minden mondat és minden tett nem önmagáért, hanem egy fentről megsúgott eszmény jegyében telik. A gépek, amire mindenki hivatkozik Laurie Andersonnal kapcsolatban már rég nem úgy működnek, ahogyan a 80-as években elképzelték: öntörvényűen és önállósodva, hanem nagyon is alárendelve teremtőjüknek, de egyben az eszköztárak végtelen lehetőségét kínálva, amivel megistenülve bármire képesek lehetünk. A technicai társadalom kitermelte az arctalan embert, akit önként feladva egyéniségét, saját beleegyezésével bír rá a környezet felszámolására, vagy ami most éppen napirenden van: a folyamatos háború fenntartása. Tökéletes egységben összeforrva az érdek és a kényszer, akárcsak a föld és az ég. Perfect. De keressük is a tökéletességet, az egységet a két nem között, a belső egységet is, ahol többnyire szellemek és az emlékek lakoznak. Mindenki keresi mindenkiben és ez is tökéletes, azaz perfect. A katasztrófa is tökéletes lesz majd, mondja Anderson. Elhiszem neki. Mint ahogy azt is elhiszem neki, amikor az úrinő felsorolja, milyen típusú kurvák vannak, pedig egyet sem ismerek, vagy lehet, hogy nagyon is sokfélét ahhoz, hogy tudjam mennyire igaza van.

Himnusz is a Homeland, negatív himnusz, azért, ami elveszett, mindenért, ami eltávolít és mindenért, ami visszahoz a vágyott helyre. A külső és belső világ ellentmondásos helyére, egységébe: a cselló hangja és a dübörgő techno ütemből épített világba. Minden tökéletes és mindenki önmagában is az, de valahogy apokaliptikus az egész, nehezen elviselhető. Pénzről nincs szó, okokat nem keresünk, végig utazzuk ezt a sajátos helyet, ahol most vagyunk, ahol annyi minden ismerős, Homeland, tökéletes utazás lesz. Kérem, kapcsolják be az öveiket! - figyelmeztet a 82-es Big Science nyitó dalában a repülő pilótája. Ez a figyelmeztetés azóta is aktuális. Feltehetően ezért lesz igazam is az év koncertje jóslattal, de az év vége még messze van.

Ma este is megy még az előadás, aki teheti menjen el.
[/justify]