[justify]Az első képen, még a nyolcvanas évekből, a fejhangokkal ismerkedünk. Apró kis poén, de megadja az alaphangot, aztán analóg szintetizátor és analóg vágási technikával összerakott, gyerekeknek készült, animációs klisékkel megtűzdelt videóklipp egy születésnapról, majd egy New Yorki szórakozóhelyen járunk, ahol a régóta áhított piros ruha ürügyén kiderül: Amerikában ugyanazért a munkáért a nőket pont fele annyi bér illeti meg.[/justify]

[justify]De itt van a Tosca mai változata is, (remixe, ha úgy tetszik), amit kézikamerával rögzítettek, a hétköznapi cselekvések monoton egymásutánját, a háttérben kibomló unalmas családi képeket drámává hevíti a Karajan vezényelte Berlini Filharmonikusok zenéje, a magyarázó szövegek pedig kibontják és egységgé kovácsolják a látszólag unalmas, valójában az egyik legjobban sikerült alkotást. Itt van az O Superman eredeti klippje is, valamint a DVD-n kiadott koncertfilmből is szemezgettek a rendezők, csakúgy mint a Moby Dick projektből, aminek csak egy néhány perces betét jutott (A beszélő bot).

A legutolsó és legfrissebb anyag a címben olvasható, Hidden inside Mountains, öt részből álló sorozata ugyanarra a kérdésre keresi a választ: az életidegen létezés mellett a valódi és emberi módon képesek vagyunk-e még teremteni és képesek vagyunk-e felismerni, hogy létezhet még teljes emberi élet. Miközben az emberiség nagy erőkkel teszi tönkre a környezetét, valami egyéb is megváltozott, visszafordíthatatlanul, s mindez igencsak kihat az életünkre. A képernyőn feltűnő mondatok szerint azokat a fényreklámokat látjuk a szemünk előtt peregni, amelyeket sohasem kapcsolnak ki. A teremtett környezet már átvette a hatalmat a teremtői felett. Filozófia, fájdalom és rezignáció; szépség és a metropolisok hidegsége. Laurie Anderson azt mondja, hogy talán a Hegyek mélyére rejtve találjuk meg a válaszainkat. Ha visszavonulunk. Ez így túl egyszerűnek tűnik. Mégis így van. Amikor az ember performanszról, vagy a vizuális művészetekről hall, többnyire összefüggéstelen képsorok öntörvényű pergése, vagy éppen ellenkezőleg: totálplánból mutatott emberi testek idéződnek fel az emlékeiben, ami mögé beszűrődik a kiállítótermek hófehér, dermedt levegője, ahol csak elvétve hallani emberi szót, azt is csak akkor, amikor az ügyelő néni ránk szól, hogy ne tapogassuk a monitort. Ehelyett egyszerű történeteket, zenét és érzést kapunk. Ez adja a gerincét a Millenárison, a tizenvalahány szupersík plazmán látható kiállításnak. Nem véletlen, hogy tibeti képek és szerzetesszerű alakok is feltűnnek, később a zen buddhizmus is szóba kerül, az egyik részben pedig havazik, miközben egy fákkal beültetett udvaron felállított vászonra vetülnek a képek; hullanak a levelek, felettük pedig villogó neonreklámok hirdetik a fogyasztói kultúra örökkévalóságát. A képek alatti zenében, a feliratokban felismerhetőek a lemezeken hallható dalok foszlányai, de mindent átsző, mindent felülír a digitális zörejek idegesítő atmoszférája.

Hőgutától tévelyeg mindenki, jobb esetben a nyaralóhelyeken lógatja a lábát a stégről a tóba, vagy a tengerparton frizbizik a haverokkal. Tudom, hogy senkinek nincs kedve zárt térbe menni képeket bámulni, pláne videoinstalációkat. Pedig én most mindenkit erre buzdítanék.

A júniusi koncertekre multimédiával érkezett, de az előadásokon alig használt ebből valamit, sőt, igen visszafogott és "koncertszerű" volt mindkét este. Most bepótolhatjuk, ha kell, újraértelmezhetjük az élményeket. Laurie Anderson videóinstallációt tekintheti meg a nagyérdemű a Millenáris Pixel Galériájában augusztus 20-ig.
[/justify]