Már a megérkezés is rendhagyóra sikerül, s ez rányomja a bélyegét az egész hosszú hétvégére, mintha egy idegen dimenzióba kerültünk volna: a dolgok túl gyorsan történnek, vagy éppen ellenkezőleg, túl lassan múlik az idő. Sehova sem érünk oda időben, de amikor a zene testet ölt, mintha a visszafelé tekerné az óramutatókat. A tervezetthez képest mintegy másfél órás késéssel futunk be, már sötétedik, az ég aljára kirajzolódó színkavalkádot még a sztrádán sikerül elkapnunk. Debrecen csendes, akár egy kushadó kutya, elnyúlik, elterül. Rögtön a betoppanásunk után fülvégre kapjuk a rendszert, de ezek még csak az első benyomások, még minden hideg, még el vagyunk gémberedve, még nem hallom[b] úgy [/b]és nem hallom [b]azt[/b], amit kellene, csendesebb is minden az átlagosnál, ezen az estén még ügyelünk a szomszédok komfortérzetére. A nyári meleg kezd kifulladni, perzselő lehelete felszáll, akár a pára. A fákkal szegélyezett sétány képe lenyomatként rezeg bennem, alatta pedig gitárból, visszhangos zongorából és dobból szőtt zene csorog, mérgező elegye a vérembe issza magát. A punkok most inkább befelé fordulnak, és a másnapra tartogatják rozsdás ziherejsztűt, amit érzéstelenítés nélkül fognak átszúrni különböző testrészeken. Aznap este már nem sok szó esik, bár így is alig bírjuk abbahagyni, de a szusz kezd elfogyni az emberből, hiába segítek rá a sörökkel, a három órás autóút és a késői óra (nameg a végigdolgozott hét) megteszi a magáét, fél három felé kikapcsoljuk a készülékeket is, és elvonulunk aludni. Reggel betűz a nap a szobánkba, egy galamb sétál végig a korláton, látom a rezzenéstelen tekintetét, mintha ritmusra tenné, peckesen elvonul. Ez a nap is kárba vész és a reggeli kávé nameg az éjszakai séta (a kockakövek úgy fénylenek, mint eső után, pedig csak egy halványfényű utcai lámpa csorgatja valahonnan sárga derengését) között egy tömbben áll az idő, amelynek darabkáit megpróbálom most összeillesztgetni. Szóval az van ilyenkor, amikor az ember megpróbálja a sok történést egy kévébe gyűjteni, hogy az idő megtréfálja az embert, és persze az emlékei is megtréfálják, semmi nem akar összeállni, a szétdarabolt cserepekből próbálok egy legalább megközelítően hű montázst összerakni. És persze éppen ellenkezőleg is történik valami: minden egyfelé tart, minden ugyanoda jutna ki. Azon a délutánon, egyszerre voltam megint fiatal (már nem vagyok) és egyszerre voltam ott több koncerten is, egyszerre voltam letaglózva és irgalmatlanul feldobva. A lemezeket otthon hagytam. A lemezeket mindig otthon hagyom, ezt később bánom is meg nem is, úgyis hallottam már mindegyiket, ellenben rém kíváncsi lennék, hogy itt most milyennek mutatkoznak. Ezen a bosszankodós tökölésen rögtön túlteszem magam, amikor a kezembe kaparintottam a távirányítót. Valami ilyesmit érezhet a szomjas alkoholista, amikor a közelebbi kapcsolatba kerül egy dugóhúzóval és pár üveg Chatou Lafitte-tal. Az álom netovábbja: jól bebaszni egy igazán minőségi piától. Itt is valami ilyesmi történt. A végére mindenkinek csillogott a szeme és csettingettünk a nyelvünkkel, pedig esküszöm, nem ittunk egy kortyot sem. Arról kellene most itt beszámolnom, hogy mit hallottunk. De sokkal inkább arról tudok elmélkedni, hogy mit nem hallottam. Tehát akkor nem hallottunk: fáradt, lapos, kiegyenlítetlen és színtelen hangot. Mindkét rendszer ugyanazt a szellemiséget képviselte: minden zenén egyforma teljesítményre volt képes. Az most mellékes, hogy az egyik helyen egy nem egészen 8 cm széles hangszóró, a másikon pedig két ötven kilós mélyládával megtámogatott tölcsér szólt. A feladat az volt, hogy ne kelljen megtartóztatni magunkat, bármit is akarunk feltenni, legyen az édesbús komolyzene, übermetál, heroin alap rockzene, döngölős-kokszos techno, tökös jazz, koszos gépi sikolyok vagy bármi egyéb, ki kell hozni a tartalmat mindegyikből. Megoldások nem voltak, csupán végeredmény lett. A lemezek minősége itt most nem volt téma. Mellesleg nem is tűnt fel, hogy ezen kellene leakadnunk, eljutottunk oda, hogy a zenék lényegét sikerült minden probléma nélkül detektálni. Van-e benne erő, vagy nincs? A legtöbben volt, a fene egye meg, a többit pedig félre dobtuk. (Miért? Ha valaki meg tudja mondani, akkor várom a megoldást. Bármilyen megoldást. Mert én nem tudom, egyszerűen annyit tudok csupán, hogy ezek a készülékek szóltak, zenéltek, ha úgy tetszik, és nem csupán működtek, vagy zajt bocsátottak ki magukból, ették az áramot, ilyesmi. Olykor nálam is működik ez a kémia, de még az út elején vagyok. De szeretnék már megérkezni!) Emberi számítás szerint már rég itt kellene lennie az összes szomszédnak, plusz a helyi rendőri erőknek felsorakozva a bejárati ajtó előtt. Kimegyek könnyíteni magamon, a fűrdőszobában rezeg a vécéülőke, nem hallom, a lezúduló víz hangját, a nappaliban egy kicsit meghajtották a Rammstein koncertet. A végfok kb 20 wattot tud stabilan. Nekem olyan 50-nek tűnt, beszélgetni nem tudtunk még ordítva sem. Elképzelem, hogy mit szólnának egy ilyen bemutató után a megdöbbent látogatók. Habár, ki tudja, lehet, hogy többeket szólítana meg, mint a túlfinomult pipiskedés, amikor Norah Jones odaül a zongorához és zene helyett parfümillatú rózsaszirmok távoznak a húrokról. Az átszellemült közönség pedig elalél a hangfalak előtt, mert hallani, ahogy valaki a hallgatóságból halkan szellent egyet, a lemezen tudniillik az is rajta vagyon. Aztán levesszük az őrült hangerőt, még vagy egy percig cseng a fülem. Mindez nem zavar a műélvezetben. Rájövök, hogy igaz volt a mondás: tud olyan is lenni, hogy már fáj. Nem épp hifi kategória. Hiszen ki akar olyan rendszert, ami adott esetben a fájdalomküszöb környékén adja vissza a koncertfelvételeket? (Dinamikában, hangerőben és ott van benne a lendület is, a nyers erő mindenfajta erőlködés nélkül) És itt is tetten érhetővé válik az egymásnak ellentmondó szisztéma, ami már az elején is feltűnt: egyszerre válik igazzá a hihetetlen: olyan jó, hogy már fáj. Ennél többet nem akarok elmondani, talán csak annyit suttognék még ide a végére, hogy hallgassátok meg, oszt lesz majd ámulás, de még milyen. [url=/v/events/halfnote_meeting/2008_julius/]Képgaléria itt[/url]