Régi és eléggé elkopott megállapítás a high-endet szembeállítani az átlagerkölccsel. Miszerint a belé fektetett pénz nem ér annyit, mint amit az élvezői állítanak. Mégis él, mégis virul. A kilencvenes években nem egy kereskedő betegségnek minősítette a megszállott minőséghajszát, ahogy ők hívtak.

Talán az egyik leginkább megosztó téma a hifiben: a tuning. Egyesek szerint a legjobb megoldás, mások woodoozásnak tartják, sokan tiltakoznak ellene, a többség azonban kivár: eredendően kíváncsi, de a végeredmény meghallgatása után szeret dönteni. Itthon is számtalan kereskedő, maszek szervizes, guru foglalkozik a feljavítással; nézzük, miből is válogathatunk.

Belassultunk. A szokásos heti frissítésünk kicsit megcsúszott. A hangom két oktával mélyebb lett, naponta elfogyasztok egy százas papírzsebkendő csomagot, hol lázasan alszom át fél napokat, hol kókadozva próbálok meg dolgozni. Idén a tavasz nem fáradtsággal büntetett, hanem náthával.

A címet a régi Hifi magazinból loptam, ezzel a szerkesztői bevezetővel indult annak idején, talán 1979-ben, a hazai sajtó történetben az első hifivel foglalkozó periodika.

Erősen rányomta a bélyegét az estre, a felhangzó zenékre, hogy a magyar hiphop egyik ikonikus figurájával teszteltük a rendszert. Régóta tervezem már, hogy a bakelitfüggőkkel készítek interjúkat, nyilvánvaló volt, hogy az elejéről kell kezdeni, kezdjük hát azzal, akinek az egyik legnagyobb gyűjteménye van.

A cikk alcímeként – gondoltam – azt írom ide: tévedések vígjátéka, szörnyek, Cobain és a vadászpuska. Aztán később rájöttem, sokat kellene magyaráznom, hogy érthető legyen, így maradt a rövidebb fentebbi cím.

Sokszor írtam már, hogy én magam személy szerint a leginnovatívabb stílusnak, a legtöbb elemet beolvasztó, mintegy zenei kohóként funkcionáló műfajnak a hiphopot tartom. Ha ezt időben kellene szemlélni, akkor úgy hatévenként tűnnek fel őstehetségek, akik a trendeknek már nem alárendelve, hanem azokat alakítva hoznak friss vért az amúgy sem szegény stílbe.